Tevékenységtérkép
Múzeum körút 67
Tudom, hogy menjek a picsába, de nem tudok nem eldicsekedni vele, hogy milyen jó dolgom van. Ez a hely - ha egy kicsit jobban szétnéz az ember - akkor a benzinvérűek Walhallája/Paradicsoma/Kánaánja. Most vasárnap gyönyörű idő volt (ez már önmagában is csodaszámba megy), valamint még dolgoznom se kellett aznap (ez szintén), úgyhogy a dolgok ilyen szerencsés együttállása arra késztetett, hogy örömautózzunk egyet a british countryside-on. Felkerekedtünk tehát két kollégámmal, és gondosan nyírt sövények és vidéki kastélyok között, az Alfa-motor vérpezsdítő dallamát hallgatva kanyarogtunk a másodrendű utakon, hogy felfedezzük a megyét.
Nem minden cél nélkül indultunk neki természetesen, hanem már régóta vadásztam a neten a látnivalókat. Erre a napra egy igencsak különleges hely meglátogatását terveztem, nevezetesen az East Kirkby mellett található Lincolnshire Aviation Heritage Centre-ét, ami tulajdonképpen egy repülőmúzeum, de nem csak így ímmel-ámmal, hanem frankón egy második világháborús katonai reptér, üzemképes repülőgépekkel, korabeli kiszolgáló egységekkel, veterán gépparkkal, szóval elég látványos cucc. Egyetlen baj van vele: vasárnap zárva. Efelett az apró részlet felett sikeresen el is csúsztam a nagy rákészülésben. Na 'endegy, a kutyák basszák meg, ha már ott vagyunk, nem fordulunk vissza.
Volt egy B-tervem. tudtam, hogy Bostontól nem messze van egy magángyűjtemény a motorizáció történetének legelbaszottabb, de egyúttal rajongásig szerethető konstrukcióiból, a buborékautókból. A település nevére nem emlékeztem, úgyhogy gyorsan térkép elő, és elkezdtem nézegetni, abban bízva, hogy maga a falu nem annyira kicsi, hogy ne tüntessék fel a térképen. Végül beugrott, hogy mintha Langrick lenne az a hely, gondoltam, hogy akkor miért is ne nézzük meg. Útközben kiszúrtam, hogy egy útmenti étterem parkolójában jelentősen magasabb a normálisnál az egy négyzetméterre jutó veterán Bentleyk száma, úgyhogy egy óriási satuféket követően meg is álltunk bámészkodni. Gyanítom hgy valami környékbeli Bentley-klub túrájába sikerült belefutni, de hogy ne legyen túl egyhangú a dolog, velük tartott egy Mk. 3-as Austin Healey, egy Rolls-Royce Silver Shadow is.
Csak úgy szőrmentén megjártuk New Yorkot is. Ne higgyetek a filmeknek, átbaszás az egész, nincs se felhőkarcoló, se Szabadság-szobor, csak két utca - egy keresztbe', egy hosszába' - meg csirkeól és szántóföld.
Szerencsére jól emlékeztem a falu nevére, és tényleg Langrick mellett van a Bubblecar Museum, egy farmon. Három font a belépőért az itteni viszonylatban bagatell összegnek számít, és hát cserébe egy igencsak nagy és magas színvonalú kiállítást lehet megnézni.
A gyűjteményben rengeteg szépen restaurált ritkaságot lehet találni, többek között Goggomobilt, BMW Isettát, az angol buborékautók számos példányát (a Bond régebbi modelljei mellett a hetvenes évek egyik klasszikusát, a Bond Bugot, Berkeley-t, Reliant Robint, satöbbit). Ezek mellett egy 126-os Fiat is gazdagította a kínálatot, méghozzá egy korai szériás torinói gyártású jobbkormányos kisautó, ami ott feszített egy tökéletesre restaurált Wartburg-motoros Syrena és egy állati ritka kétütemű, japán belpiacos Suzuki Fronte között.
A járgányok mellett ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli cuccokkal berendezett diorámák fokozták az élményt, többek között egy oldszkúl konyha, egy kemping, egy szerelőműhely, és egy roncstelep volt nagyon hangulatosan kialakítva. A "roncstelepen" a feltehetően restaurálásra váró projektek fedett tárolását oldotta meg a tulajdonos, két legyet ütve egy csapásra: egy korai szériás Citroen Kacsa, egy Vespa 400-as, és egy Zündapp Janus foglalt helyett a képzeletbeli "szemétdombon".
A felső szinten egy korabeli robogókereskedést alakítottak ki, természetesen rogyásig volt robogókkal és mopedautókkal.
Miután jól kibámészkodtuk magunkat, bedobtunk egy kávét a múzeum kávézójában, valamint Gabi cimborám nekiállta végigkóstolni a a menü alapját képező házisütiket. Egész addig kicsit furán néztek ránk, mert hát azért valljuk be, nem is nézhettünk ki túl bizalomgerjesztően. Három kopasz, napszemüveges fickó kelet-európai rendszámos kocsival, az egyik ráadásul akkora, mint egy trafóház. Inkább néztünk ki szabadnapos bérgyilkosoknak, mint rendes turistának. Nem hiszem, hogy komolyabban meglepődtek volna, ha találnak egy hullát a csomagtartómban. Mindegy, a sütik osztatlan sikere megenyhítette a házinéni és házibácsi szívét. Szóba elegyedtünk, elviccelődtünk, valamint elmesélte a fickó, hogy a 126-os Fityó, a legelső brit import kocsi ebből a típusból, 1973-as évjárat, és eredeti, restaurálatlan darab. Szóval megtaláltam az Egyesült Királyság legrégebbi 126-osát.
Odakint aztán még megnéztük a restaurálásra váró 601-es Trabit meg NSU Prinzet, aztán a parkolóban meglepődve tapasztaltuk, hogy az Alfa egy spontán kialakult veteránkiállítás szerves részévé vált, mivelhogy időközben beparkolt mellé egy gyönyörű Citroen BX GTi, két Bentley, meg egy Rolls-Royce Silver Shadow. Tökéletes befejezése egy majdnem tökéletes napnak...
A megtett össztáv kábé 65 mérföld volt, fogyasztást ezúttal nem mértem.
További részletek a múzeumról itt: http://www.bubblecarmuseum.co.uk/
Nem minden cél nélkül indultunk neki természetesen, hanem már régóta vadásztam a neten a látnivalókat. Erre a napra egy igencsak különleges hely meglátogatását terveztem, nevezetesen az East Kirkby mellett található Lincolnshire Aviation Heritage Centre-ét, ami tulajdonképpen egy repülőmúzeum, de nem csak így ímmel-ámmal, hanem frankón egy második világháborús katonai reptér, üzemképes repülőgépekkel, korabeli kiszolgáló egységekkel, veterán gépparkkal, szóval elég látványos cucc. Egyetlen baj van vele: vasárnap zárva. Efelett az apró részlet felett sikeresen el is csúsztam a nagy rákészülésben. Na 'endegy, a kutyák basszák meg, ha már ott vagyunk, nem fordulunk vissza.
Volt egy B-tervem. tudtam, hogy Bostontól nem messze van egy magángyűjtemény a motorizáció történetének legelbaszottabb, de egyúttal rajongásig szerethető konstrukcióiból, a buborékautókból. A település nevére nem emlékeztem, úgyhogy gyorsan térkép elő, és elkezdtem nézegetni, abban bízva, hogy maga a falu nem annyira kicsi, hogy ne tüntessék fel a térképen. Végül beugrott, hogy mintha Langrick lenne az a hely, gondoltam, hogy akkor miért is ne nézzük meg. Útközben kiszúrtam, hogy egy útmenti étterem parkolójában jelentősen magasabb a normálisnál az egy négyzetméterre jutó veterán Bentleyk száma, úgyhogy egy óriási satuféket követően meg is álltunk bámészkodni. Gyanítom hgy valami környékbeli Bentley-klub túrájába sikerült belefutni, de hogy ne legyen túl egyhangú a dolog, velük tartott egy Mk. 3-as Austin Healey, egy Rolls-Royce Silver Shadow is.
Csak úgy szőrmentén megjártuk New Yorkot is. Ne higgyetek a filmeknek, átbaszás az egész, nincs se felhőkarcoló, se Szabadság-szobor, csak két utca - egy keresztbe', egy hosszába' - meg csirkeól és szántóföld.
Szerencsére jól emlékeztem a falu nevére, és tényleg Langrick mellett van a Bubblecar Museum, egy farmon. Három font a belépőért az itteni viszonylatban bagatell összegnek számít, és hát cserébe egy igencsak nagy és magas színvonalú kiállítást lehet megnézni.
A gyűjteményben rengeteg szépen restaurált ritkaságot lehet találni, többek között Goggomobilt, BMW Isettát, az angol buborékautók számos példányát (a Bond régebbi modelljei mellett a hetvenes évek egyik klasszikusát, a Bond Bugot, Berkeley-t, Reliant Robint, satöbbit). Ezek mellett egy 126-os Fiat is gazdagította a kínálatot, méghozzá egy korai szériás torinói gyártású jobbkormányos kisautó, ami ott feszített egy tökéletesre restaurált Wartburg-motoros Syrena és egy állati ritka kétütemű, japán belpiacos Suzuki Fronte között.
A járgányok mellett ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli cuccokkal berendezett diorámák fokozták az élményt, többek között egy oldszkúl konyha, egy kemping, egy szerelőműhely, és egy roncstelep volt nagyon hangulatosan kialakítva. A "roncstelepen" a feltehetően restaurálásra váró projektek fedett tárolását oldotta meg a tulajdonos, két legyet ütve egy csapásra: egy korai szériás Citroen Kacsa, egy Vespa 400-as, és egy Zündapp Janus foglalt helyett a képzeletbeli "szemétdombon".
A felső szinten egy korabeli robogókereskedést alakítottak ki, természetesen rogyásig volt robogókkal és mopedautókkal.
Miután jól kibámészkodtuk magunkat, bedobtunk egy kávét a múzeum kávézójában, valamint Gabi cimborám nekiállta végigkóstolni a a menü alapját képező házisütiket. Egész addig kicsit furán néztek ránk, mert hát azért valljuk be, nem is nézhettünk ki túl bizalomgerjesztően. Három kopasz, napszemüveges fickó kelet-európai rendszámos kocsival, az egyik ráadásul akkora, mint egy trafóház. Inkább néztünk ki szabadnapos bérgyilkosoknak, mint rendes turistának. Nem hiszem, hogy komolyabban meglepődtek volna, ha találnak egy hullát a csomagtartómban. Mindegy, a sütik osztatlan sikere megenyhítette a házinéni és házibácsi szívét. Szóba elegyedtünk, elviccelődtünk, valamint elmesélte a fickó, hogy a 126-os Fityó, a legelső brit import kocsi ebből a típusból, 1973-as évjárat, és eredeti, restaurálatlan darab. Szóval megtaláltam az Egyesült Királyság legrégebbi 126-osát.
Odakint aztán még megnéztük a restaurálásra váró 601-es Trabit meg NSU Prinzet, aztán a parkolóban meglepődve tapasztaltuk, hogy az Alfa egy spontán kialakult veteránkiállítás szerves részévé vált, mivelhogy időközben beparkolt mellé egy gyönyörű Citroen BX GTi, két Bentley, meg egy Rolls-Royce Silver Shadow. Tökéletes befejezése egy majdnem tökéletes napnak...
A megtett össztáv kábé 65 mérföld volt, fogyasztást ezúttal nem mértem.
További részletek a múzeumról itt: http://www.bubblecarmuseum.co.uk/
2009.11.14. Szombat - Kifejtem bővebben
Holnap majd kifejtem bővebben. 
[2009.11.15. 18:48:32] Na, ma már a tegnaphoz képest holnap van, úgyhogy tényleg kifejtem bővebben. A teszkóparkolóban egy kis amcsiautós összeröffenés volt tegnap, aztán Buickos Ákos haverom rámcsörgött, hogy ugyanmá' kukkantsak ki, ha ráérek. Ráértem.
A veterán-kategóriát itt a az első képeken látható '67-es Camaro képviselte, aztán a második legidősebb a '72 Electra volt, és a képzeletbeli dobgó harmadik helyére pedig egy '74-es Cadillac Calais parkolhatott volna. Ezek mellett volt Lincoln Mk.8, Chevy Van, pár Dodge Ram, Pontiac Firebird-ök, egy Pontiac Bonneville kombi, egy Buick Skylark, Buick Century kombi, csak úgy a teljesség igénye nélkül. Erősen a GM-verdák voltak túlerőben, második helyen a Chrysler-csoport futott be, a Fordot mindössze egy Mustang és a már említett Lincoln képviselte. Ja,és az egy négyzetméterre jutó rock'n'roll arcok mennyisége is többszöröse volt az átlagnak.
Bónusznak egy itt kis videó a Camaro hangjáról. Természetesen pont most kellett elbaszódni a hangszóróimnak, úgyhogy nem tudom visszahallgatni. Remélem jó lett a felvétel. Endzsoj!
[2009.11.15. 18:48:32] Na, ma már a tegnaphoz képest holnap van, úgyhogy tényleg kifejtem bővebben. A teszkóparkolóban egy kis amcsiautós összeröffenés volt tegnap, aztán Buickos Ákos haverom rámcsörgött, hogy ugyanmá' kukkantsak ki, ha ráérek. Ráértem.
A veterán-kategóriát itt a az első képeken látható '67-es Camaro képviselte, aztán a második legidősebb a '72 Electra volt, és a képzeletbeli dobgó harmadik helyére pedig egy '74-es Cadillac Calais parkolhatott volna. Ezek mellett volt Lincoln Mk.8, Chevy Van, pár Dodge Ram, Pontiac Firebird-ök, egy Pontiac Bonneville kombi, egy Buick Skylark, Buick Century kombi, csak úgy a teljesség igénye nélkül. Erősen a GM-verdák voltak túlerőben, második helyen a Chrysler-csoport futott be, a Fordot mindössze egy Mustang és a már említett Lincoln képviselte. Ja,és az egy négyzetméterre jutó rock'n'roll arcok mennyisége is többszöröse volt az átlagnak.
Bónusznak egy itt kis videó a Camaro hangjáról. Természetesen pont most kellett elbaszódni a hangszóróimnak, úgyhogy nem tudom visszahallgatni. Remélem jó lett a felvétel. Endzsoj!
2009.10.05. Hétfő
Tata halá', tata bőtön, Tatabánya!
Tyúkszaros kis életem -autós szempontból - eseménytelen napjainak állóvizét két említésre méltó dolog kavarta fel az elmúlt hétvégén. Egy helyi veterános rendezvény, amiről később szólok, illetve a nem hivatalos, ellenben kurvajó tatabányai találkozó. Ezzel kezdem, egyrészt azért, hogy megmutassam hogy nem csak Homérosz volt mestere az "in medias res" nevezetű irodalmi feature-nek, másrészt meg azért mert csak.
Naszóval: volt egy ilyen ötlet, hogy csináljunk helyi minitalit itt Fehérváron, mert már rég volt. Igen ám, de mivel a helyi erők összetrombitálása erre a hétvégére esélytelen lett volna, a jövő hétvégére úgyszintén, utána meg a kaposvári találkozó van, ezért gondoltam egy merészet: A pesti kollégák úgyis kirándulnak egyet Tatabányára és ellátogatnak az ottani Veterán- és Versenyautó-kiállításra, mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk? Szombat este megcsörgettem a hadrafogható arcokat, Piszkor Peti tábornok urat és Zsuppit, akik némi gondolkodási időt kértek de végülis vasárnap reggel a tervezett indulási időpont előtt idecsörögtek és azt mondták, hogy csapjunk a lecsóba! Gyorsan megnéztem még reggel a viamichelin-en, hogy hova is megyünk, aztán gyí.
10-kor találkoztunk a Zámolyi úti benzinkúton, ahol Peti épp akkor szorult be az autójába, merthogy a szétszedett biztiöv-reteszelőt becsatolni még lehetett, de kicsatolni már nem. Amint konstatáltuk a helyzetet, rögtön biztosítottam is az együttérzésemről, hogy "Röhögni ér?"
Mindegy, gondoltuk, hogy Tatabányáig kibírja, aztán ha más nem a 17-es krova majd kisegíti a bajból, úgyhogy elindultunk. Azért útközben ahogy a visszapillantóba néztem, mindig elfogott egy kicsit a röhögőgörcs. Az út odafele nagyon király volt: kellemes idő, gyönyörű táj, és most hogy megcsinálták végre a gánti utat, szinte végig vadiúj, tükörsima aszfalton repeszthettünk. Kénylemes túratempóban kanyarogtunk a Vértes lankáin, körülöttünk meg az őszi erdő, a sárgába forduló lombú fák, meg minden. Eddig is szerettem ezt az utat a fos minősége ellenére is, de most meg már abszolút kedvenc.
Tatabányára beérve viszonylag gyorsan és egyszerűen megtaláltuk a helyet, nem is számítottam rá, hogy ilyen könnyen meglesz. A parkolóban aztán Peti is kiszabadult az autója fogságából, Déjvid Merlini hozzá képest lófhazz, de szerencsére még adott rá némi alkalmat, hogy a többiek is nyeríthessenek egy jót rajta. A tetőparkolóban volt aztán minden szép és jó, szépséges veteránok és vadállat versenyautók, erről inkább meséljenek a képek. Annyi személyes megjegyzésem lenne, hogy vicces volt így spontán összefutni a sárga, OT-rendszámos 2103-as Zsigával, amiről most már talán végre meg is jelenik a cikkem a RetroMobil hasábjain. Hasonló volt a szitu a kék 100-as Skodával kapcsolatban is, mert szintén fehérvári a járgány, magára a kocsira már tök rég felfigyletem, de csak most adódott először alkalom hogy megnézzem közelről, és hogy pár szót válthassak a gazdájával.
A rendezvényen - ahogy számoltam - a polskisok képviseltették magukat a legnagyobb számban, és az autószépségversenyen két díjazottunk is akadt Hollo és KG személyében. Innen aztán csoportosan átvonultunk Tatára, ahol bedobtam a búrámba egy kis palacsintát, meg némi innivalót, elballagtunk a várig a vállalkozó kedvű márkatársakkal, majd hazafelé vettük az irányt. Kellemes kis vasárnapi program volt, minél több ilyet a jövőben is!
További képekért pedig katt ide.
Aztán visszafele haladva az időben pedig a szombat délutáni esemény, röviden, címszavakban:
Szombaton épp a kaja utáni kávémat fogyasztottam és próbáltam kitalálni valami kifogást, hogy miért nem fogok nekiállni takarítani, amikor megcsörrent a telefonom. Dávid kollégám volt a vonalban és csak egy helyszínt mondott, meg hogy menjek azonnal, mert van itt valami érdekes. Persze, hogy veteránautóról volt szó. A célzónát már messziről kiszúrtam, mert volt ott egy kazalnyi öreg Merci, egy Triumph Bonneville, meg egy Citroen Traction Avant, de hogy miről is volt szó az már csak ott derült ki. Alakulófélben van egy hivatalos fehérvári veterános klub, aminek komoly célkitűzései vannak. Szeretnének rendezvényeket összehozni: börzét, találkozókat, kiállításokat, mert itt helyben elég komoly veterán-állomány van, sok egymástól elszigetelt veterános, akik simán össze tudnak honi valami komolyat, ha összefognak. A város földrajzi elhelyezkedése is adott hozzá, hogy egy komolyabb látogatottságú börzét meg lehessen rendezni, és szerencsére itt a klub alapító között sokan vannak befolyásosnak mondható emberek, akik tudnának egyezkedni a városvezetéssel meg a reménybeli szponzorokkal, hogy biztosítottak legyenek a feltételek. Kíváncsi vagyok mi fog belőle kisülni...
Tyúkszaros kis életem -autós szempontból - eseménytelen napjainak állóvizét két említésre méltó dolog kavarta fel az elmúlt hétvégén. Egy helyi veterános rendezvény, amiről később szólok, illetve a nem hivatalos, ellenben kurvajó tatabányai találkozó. Ezzel kezdem, egyrészt azért, hogy megmutassam hogy nem csak Homérosz volt mestere az "in medias res" nevezetű irodalmi feature-nek, másrészt meg azért mert csak.
Naszóval: volt egy ilyen ötlet, hogy csináljunk helyi minitalit itt Fehérváron, mert már rég volt. Igen ám, de mivel a helyi erők összetrombitálása erre a hétvégére esélytelen lett volna, a jövő hétvégére úgyszintén, utána meg a kaposvári találkozó van, ezért gondoltam egy merészet: A pesti kollégák úgyis kirándulnak egyet Tatabányára és ellátogatnak az ottani Veterán- és Versenyautó-kiállításra, mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk? Szombat este megcsörgettem a hadrafogható arcokat, Piszkor Peti tábornok urat és Zsuppit, akik némi gondolkodási időt kértek de végülis vasárnap reggel a tervezett indulási időpont előtt idecsörögtek és azt mondták, hogy csapjunk a lecsóba! Gyorsan megnéztem még reggel a viamichelin-en, hogy hova is megyünk, aztán gyí.
10-kor találkoztunk a Zámolyi úti benzinkúton, ahol Peti épp akkor szorult be az autójába, merthogy a szétszedett biztiöv-reteszelőt becsatolni még lehetett, de kicsatolni már nem. Amint konstatáltuk a helyzetet, rögtön biztosítottam is az együttérzésemről, hogy "Röhögni ér?"
Mindegy, gondoltuk, hogy Tatabányáig kibírja, aztán ha más nem a 17-es krova majd kisegíti a bajból, úgyhogy elindultunk. Azért útközben ahogy a visszapillantóba néztem, mindig elfogott egy kicsit a röhögőgörcs. Az út odafele nagyon király volt: kellemes idő, gyönyörű táj, és most hogy megcsinálták végre a gánti utat, szinte végig vadiúj, tükörsima aszfalton repeszthettünk. Kénylemes túratempóban kanyarogtunk a Vértes lankáin, körülöttünk meg az őszi erdő, a sárgába forduló lombú fák, meg minden. Eddig is szerettem ezt az utat a fos minősége ellenére is, de most meg már abszolút kedvenc.
Tatabányára beérve viszonylag gyorsan és egyszerűen megtaláltuk a helyet, nem is számítottam rá, hogy ilyen könnyen meglesz. A parkolóban aztán Peti is kiszabadult az autója fogságából, Déjvid Merlini hozzá képest lófhazz, de szerencsére még adott rá némi alkalmat, hogy a többiek is nyeríthessenek egy jót rajta. A tetőparkolóban volt aztán minden szép és jó, szépséges veteránok és vadállat versenyautók, erről inkább meséljenek a képek. Annyi személyes megjegyzésem lenne, hogy vicces volt így spontán összefutni a sárga, OT-rendszámos 2103-as Zsigával, amiről most már talán végre meg is jelenik a cikkem a RetroMobil hasábjain. Hasonló volt a szitu a kék 100-as Skodával kapcsolatban is, mert szintén fehérvári a járgány, magára a kocsira már tök rég felfigyletem, de csak most adódott először alkalom hogy megnézzem közelről, és hogy pár szót válthassak a gazdájával.
A rendezvényen - ahogy számoltam - a polskisok képviseltették magukat a legnagyobb számban, és az autószépségversenyen két díjazottunk is akadt Hollo és KG személyében. Innen aztán csoportosan átvonultunk Tatára, ahol bedobtam a búrámba egy kis palacsintát, meg némi innivalót, elballagtunk a várig a vállalkozó kedvű márkatársakkal, majd hazafelé vettük az irányt. Kellemes kis vasárnapi program volt, minél több ilyet a jövőben is!
További képekért pedig katt ide.
Aztán visszafele haladva az időben pedig a szombat délutáni esemény, röviden, címszavakban:
Szombaton épp a kaja utáni kávémat fogyasztottam és próbáltam kitalálni valami kifogást, hogy miért nem fogok nekiállni takarítani, amikor megcsörrent a telefonom. Dávid kollégám volt a vonalban és csak egy helyszínt mondott, meg hogy menjek azonnal, mert van itt valami érdekes. Persze, hogy veteránautóról volt szó. A célzónát már messziről kiszúrtam, mert volt ott egy kazalnyi öreg Merci, egy Triumph Bonneville, meg egy Citroen Traction Avant, de hogy miről is volt szó az már csak ott derült ki. Alakulófélben van egy hivatalos fehérvári veterános klub, aminek komoly célkitűzései vannak. Szeretnének rendezvényeket összehozni: börzét, találkozókat, kiállításokat, mert itt helyben elég komoly veterán-állomány van, sok egymástól elszigetelt veterános, akik simán össze tudnak honi valami komolyat, ha összefognak. A város földrajzi elhelyezkedése is adott hozzá, hogy egy komolyabb látogatottságú börzét meg lehessen rendezni, és szerencsére itt a klub alapító között sokan vannak befolyásosnak mondható emberek, akik tudnának egyezkedni a városvezetéssel meg a reménybeli szponzorokkal, hogy biztosítottak legyenek a feltételek. Kíváncsi vagyok mi fog belőle kisülni...
2009.09.07. Hétfő
Szombaton Budapesten melegfelvonulás volt...
.
.. na ez volt az, amit az érdeklődés totális hiánya miatt kihagytam, viszont a vasárnapi Old Motors börzére ez már cseppet sem igaz, mert oda viszont ellátogattam, mivel ez érdekelt is.
A sors úgy hozta, hogy az előző napi kertiparti igencsak aznap ért véget, úgyhogy a koránkelős - korán odamenős prodzsekt az halálra volt ítélve, de azért 11 felé már menetkész voltam, meg már Tóbiás tankjában ott lötyögött az aznapra vételezett benzin-etanol keverék, úgyhogy nekivágtunk a hájvéjnek. Mivel a zsigulis cimborám is akart venni izékat a Zsigulátorhoz, ezért úgy terveztük, hogy először börze, ahol összefutok én is egy polskis sorstárssal némi alkatrészbiznisz erejéig, majd a börze után meg irány Érd és a zsigulisok Mekkája: Rónai Marci alkatrészdepója. Az utazást az elejétől fogva meghatározta egy az út elején átélt élmény: állunk a lámpánál, letekert ablakkal. Szemből gurul egy Toyota az útszéli buszmegálló felé, és a letekert ablaknál tisztán hallottuk, hogy a sofőr - egy öreg fószer üvöltve, eszméletlen magas hangon, de csodálkozó hangsúllyal ordítja a mellette ülő mammaernak, hogy: BUSZMEGÁLLLLLÓÓÓÓÓÓóóóóóó?!?! Nyerítve röhögés percekig, majd innentől kezdve persze az egész út alatt random üvöltések. (BENZINKÚÚÚÚÚÚT?!?!, BICIKLISEEEEEEK?!?!, RENDŐŐŐŐŐR???, stb....) És ekkor még ki sem értünk a városból.
A börze Pestszentlőrincen volt úgyhogy a 7-es főút, a 6-os főút az M0 és az M5 megfelelő sorrendben való igénybevételével viszonylag gyorsan oda is értünk, egyedül a tizennyócker belsejében keveredtünk csak el minimális mértékben, de a közönség segítségével ezt is sikerült gyorsan kiküszöbölni. Odaérve pillanatok alatt megtaláltam az ideális parkolóhelyet Dóka Márk (alias Doki, aki amcsiautós témákban otthon van, az ismeri) furgonja mellett. Na igen, a két nagy vas egymás mellett.
Mielőtt végigjártam a standokat, összefutottam Lovival, akinek a sokszínű polskija immár egységes halványsárga színben pompázik, és már műszaki-friendly kipufogó van rajta. Átadtam egy laprugót, meg átbeszéltük az olajszűrő-adapter legyártásának a részleteit.* Lovi az egyeztetéseknek megfelelően módosít ezt-azt a 3D-s modellen, az egyszerűbb gyárthatóság és az üzembiztos működés jegyében. Az ő szakmai segítsége nélkül bizony lennének gyermekbetegségei a prototípusnak. Így se kizárt hogy lesznek, de most már jó úton haladunk afelé, hogy elkészüljön az első prototípus, és ha a tesztelés közben semmi komolyabb gond nem jön elő, akkor "szériaérett" a cucc...
Na, ezek után beballagtunk a vásártérre, aztán néztük a veterán járgányokat, alkatrészeket, meg mindenféle egyéb cuccot. Eredetileg úgy terveztem, hogy nem fogok elcsábulni, és nem veszek semmit, de két eredeti - de mondjuk elég ramaty állapotban leledző - gyári Polski Fiat kezelési útmutatót muszáj volt megvenni. Egy régi motorrendszámot mondjuk nem volt muszáj, de azért megvettem azt is. Összá' fórintot megért. Mindegy, a börzéről nem írok sokat, beszéljenek inkább a képek...
Azért még távozás előttre jutott egy vicces kis intermezzo: épp indultunk volna, és a kétszer körbeért Airbourne cédét cseréltem ki épp egy Audioslave-re, amikor megállt melletünk egy terepjáró. Mondom: Mikéne?
Embör: Tefigyejjé' van nekem kispolszkira ilyen árnyékoló izé...
Én: ????
Embör: Tudod, a hátsó szélvédőre ilyen izé...
Én: Jaaaaa, tyúklétra!
Embör: ????
Én: Gengszterrács, na.
Embör: Azaz, igen, kell?
Én: Há' jóhogy!
Kiszálltunk, ő adott tyúklétrát, én adtam érte papírt, az egész nem tartott tovább másfél percnél. Tipikus win-win üzlet volt.
Ezután kizúztunk a MÓra (gy.k.: az M nullásra), elzsatartunk Érdig, és ott Rónai Marcitól vettünk eredeti orosz (vagyis izé, szovjet) dolgokat, és újfent megnéztük a gépparkot, ami most egy OT-rendszámos, eredeti fényezésű, 2101-essel gazdagodott, aminek a 20 ezres garanciális szerviz még így a negyvenedik életév felé hasítva sem aktuális még...
Alkatrészekkel elindulva felpakoltunk haza (vagy valami ilyesmi), de azért még kipróbáltuk miért vicces a kipufogóval durrantani az érdi Mekkdrájvban. Aki megteheti, próbálja ki**, mert very-very funny, főleg olyankor, amikor az előttünk levő veszi át a kajáját.
Na, és a végére egy kalapácsos tömeggyilkos rubik-kockával a kezében (gy. k.: játékos fejtörő :
1.) A 8-as képen szereplő Fiat 128-ason mi az dolog, ami típusidegen, és milyen típusról származik?
2.) A 12-es képen szereplő Harley-Davidson feliratos motort hol gyártották, és milyen néven forgalmazták?
3.) A 20-as képen az az izé az minek a mije?
És a ráadás kérdés: A linkelt Audioslave-klip melyik film ötlete alapján készült, és milyen verdával csapatnak benne?
A feladatokat elsőként helyesen megfejtő jómunkásember nyereménye, hogy rákattinthat erre a linkre. Jó fejtegetést!
*Akit bővebben érdekel a dolog, keressen meg privátban.
**Nem a mi ötletünk volt, közünk nincs hozzá, oké? De ha esetleg készül videó, akkor abból egy példányt kérnék, köszi!
.
.. na ez volt az, amit az érdeklődés totális hiánya miatt kihagytam, viszont a vasárnapi Old Motors börzére ez már cseppet sem igaz, mert oda viszont ellátogattam, mivel ez érdekelt is.
A sors úgy hozta, hogy az előző napi kertiparti igencsak aznap ért véget, úgyhogy a koránkelős - korán odamenős prodzsekt az halálra volt ítélve, de azért 11 felé már menetkész voltam, meg már Tóbiás tankjában ott lötyögött az aznapra vételezett benzin-etanol keverék, úgyhogy nekivágtunk a hájvéjnek. Mivel a zsigulis cimborám is akart venni izékat a Zsigulátorhoz, ezért úgy terveztük, hogy először börze, ahol összefutok én is egy polskis sorstárssal némi alkatrészbiznisz erejéig, majd a börze után meg irány Érd és a zsigulisok Mekkája: Rónai Marci alkatrészdepója. Az utazást az elejétől fogva meghatározta egy az út elején átélt élmény: állunk a lámpánál, letekert ablakkal. Szemből gurul egy Toyota az útszéli buszmegálló felé, és a letekert ablaknál tisztán hallottuk, hogy a sofőr - egy öreg fószer üvöltve, eszméletlen magas hangon, de csodálkozó hangsúllyal ordítja a mellette ülő mammaernak, hogy: BUSZMEGÁLLLLLÓÓÓÓÓÓóóóóóó?!?! Nyerítve röhögés percekig, majd innentől kezdve persze az egész út alatt random üvöltések. (BENZINKÚÚÚÚÚÚT?!?!, BICIKLISEEEEEEK?!?!, RENDŐŐŐŐŐR???, stb....) És ekkor még ki sem értünk a városból.
A börze Pestszentlőrincen volt úgyhogy a 7-es főút, a 6-os főút az M0 és az M5 megfelelő sorrendben való igénybevételével viszonylag gyorsan oda is értünk, egyedül a tizennyócker belsejében keveredtünk csak el minimális mértékben, de a közönség segítségével ezt is sikerült gyorsan kiküszöbölni. Odaérve pillanatok alatt megtaláltam az ideális parkolóhelyet Dóka Márk (alias Doki, aki amcsiautós témákban otthon van, az ismeri) furgonja mellett. Na igen, a két nagy vas egymás mellett.
Mielőtt végigjártam a standokat, összefutottam Lovival, akinek a sokszínű polskija immár egységes halványsárga színben pompázik, és már műszaki-friendly kipufogó van rajta. Átadtam egy laprugót, meg átbeszéltük az olajszűrő-adapter legyártásának a részleteit.* Lovi az egyeztetéseknek megfelelően módosít ezt-azt a 3D-s modellen, az egyszerűbb gyárthatóság és az üzembiztos működés jegyében. Az ő szakmai segítsége nélkül bizony lennének gyermekbetegségei a prototípusnak. Így se kizárt hogy lesznek, de most már jó úton haladunk afelé, hogy elkészüljön az első prototípus, és ha a tesztelés közben semmi komolyabb gond nem jön elő, akkor "szériaérett" a cucc...
Na, ezek után beballagtunk a vásártérre, aztán néztük a veterán járgányokat, alkatrészeket, meg mindenféle egyéb cuccot. Eredetileg úgy terveztem, hogy nem fogok elcsábulni, és nem veszek semmit, de két eredeti - de mondjuk elég ramaty állapotban leledző - gyári Polski Fiat kezelési útmutatót muszáj volt megvenni. Egy régi motorrendszámot mondjuk nem volt muszáj, de azért megvettem azt is. Összá' fórintot megért. Mindegy, a börzéről nem írok sokat, beszéljenek inkább a képek...
Azért még távozás előttre jutott egy vicces kis intermezzo: épp indultunk volna, és a kétszer körbeért Airbourne cédét cseréltem ki épp egy Audioslave-re, amikor megállt melletünk egy terepjáró. Mondom: Mikéne?
Embör: Tefigyejjé' van nekem kispolszkira ilyen árnyékoló izé...
Én: ????
Embör: Tudod, a hátsó szélvédőre ilyen izé...
Én: Jaaaaa, tyúklétra!
Embör: ????
Én: Gengszterrács, na.
Embör: Azaz, igen, kell?
Én: Há' jóhogy!
Kiszálltunk, ő adott tyúklétrát, én adtam érte papírt, az egész nem tartott tovább másfél percnél. Tipikus win-win üzlet volt.
Ezután kizúztunk a MÓra (gy.k.: az M nullásra), elzsatartunk Érdig, és ott Rónai Marcitól vettünk eredeti orosz (vagyis izé, szovjet) dolgokat, és újfent megnéztük a gépparkot, ami most egy OT-rendszámos, eredeti fényezésű, 2101-essel gazdagodott, aminek a 20 ezres garanciális szerviz még így a negyvenedik életév felé hasítva sem aktuális még...
Alkatrészekkel elindulva felpakoltunk haza (vagy valami ilyesmi), de azért még kipróbáltuk miért vicces a kipufogóval durrantani az érdi Mekkdrájvban. Aki megteheti, próbálja ki**, mert very-very funny, főleg olyankor, amikor az előttünk levő veszi át a kajáját.
Na, és a végére egy kalapácsos tömeggyilkos rubik-kockával a kezében (gy. k.: játékos fejtörő :
1.) A 8-as képen szereplő Fiat 128-ason mi az dolog, ami típusidegen, és milyen típusról származik?
2.) A 12-es képen szereplő Harley-Davidson feliratos motort hol gyártották, és milyen néven forgalmazták?
3.) A 20-as képen az az izé az minek a mije?
És a ráadás kérdés: A linkelt Audioslave-klip melyik film ötlete alapján készült, és milyen verdával csapatnak benne?
A feladatokat elsőként helyesen megfejtő jómunkásember nyereménye, hogy rákattinthat erre a linkre. Jó fejtegetést!
*Akit bővebben érdekel a dolog, keressen meg privátban.
**Nem a mi ötletünk volt, közünk nincs hozzá, oké? De ha esetleg készül videó, akkor abból egy példányt kérnék, köszi!
2009.08.14. Péntek - Leleplező ápdét + h
"Van, hogy az ember enged a csábításnak, s olyat tesz amit nem
tervezett... vagy esetleg később megbánja... de akkor, és ott jó az
ötlet...
Jelentem, nem bántam meg, de blogolni csak holnap délután lesz időm. Addig érje be mindenki ennyivel. "
Oszt' lehet találgatni, mit vettem.
Nah, hát vettem egy mély levegőt, mondtam, hogy oké, mehetünk. Bedobtam a fényképezőt a hátsó ülésre, beültem a nagy dög Buick kanapészerű üléspadjára, feldübörgött a V8 és szépen komótosan elkrúzoltunk Fehérvár másik végére, ahol két kolléga dolgozott egy 4.2-es Jaguar Sovereign összerakásán. Csak beugrottunk megnézni, hogy hogy áll a meló, kíváncsi voltam rá, hogy haladnak. Annakidején én is dolgoztam ezen a verdán a műhelyben, fékrendszert, kormányoszlopot, tankokat, üzemanyagcsöveket, hátsó hidat meg ilyesmit pakoltunk bele. Angol autót ne szereljetek, ha nem muszáj, nagyon szar. Sőt, még annál is szarabb...
(A Jag tulajdonosának a felesége meg nekiállt hőzöngeni, hogy mit fényképezek itt, engedély nélkül, meg minden, úgyhogy ezeket a képeket nem én csináltam, és nem ott, és különben se láttok itt semmilyen képet, 404-es Error, fájlnátfáund, oké?
Itt végeztünk, és gurultunk tovább a hintázó futóművű nagy tepsivel, csendesen gurgulázott a V8, mi pedig haladtunk a még nagyobb vasak felé. A sztori előzménye, hogy amcsiautó-fanatikus cimborám - aki mellesleg a Buick gazdája - küldött egy emilt, és mellékesen megemlítette benne, hogy "Tudtad, hogy van egy Peterbilt itt Fehérváron?". A reakcióm egy teljesen természetes, autómániástól elvárható pavlovi reflex volt: "Nebassz? Komoly? Mikor megyünk megnézni?"
Végül eljutottunk egy olyan kis utcába, ahol már a Buick is alig fért el, de az egyik kerítés felett kilátszó két 8 inches kémény már finoman utalt rá, hogy ott a kapu mögött nem egy Suzuki Alto parkol. Becsengettünk (kapu előtt megállva, váltókar N-ben, aztán óriási gázfröccs ), szezám tárult, én meg azt hittem, menten bekulázok.
Az udvarban ott vigyorgott két Peterbilt, meg kicsit hátrébb egy kissé
hervadtabb állapotú Mack. Besza-behu...
Természetesen azonnal körbefotóztam őket, közben eldumálgattam a tulajjal, és közben nem győztem csodálkozni, hogy mik vannak. A csőrös (szakkifejezéssel élve conventional) Peterbilt egy 1987-es darab (egyidős Tóbiással), 14800 köbcentis, sorhatos Cummins dízel hajtja, amin egy akkora Holset turbó van, mint egy ember feje. Ehhez képest rakatlanul - ha jól van beállítva - elmászkál 23 literrel. Ami nagyon durva, az a common rail befecskendezés. Személyautókban 2000 után jelent meg szériában, ebben meg itt van a common rail, a nyolcvanas évekből, mechanikus kivitelben, '82 óta. Beszarás, vazze...
Körbe dobfékes, mert miért is ne, de ezen legalább az első tengely is fékezett, nem úgy, mint a hetvenes évek közepéig gyártott példányok, amiken az első tengely simán fékezetlen volt. Annyi azért megmaradt ebből a megoldásból, hogy az első tengelyen levő dobok még ezen is jóval kisebbek, mint a hátsók.
Egy csomó olyan műszaki megoldás van benne, amire a járgány archaikus kinézete miatt nem számítana az ember, nagyon sok a könnyűfém, például a felnik, a tankok, a fellépők, mind aluból vannak. Persze annak tudatában, hogy így ebben a formában 2007-ig gyártották a Peterbilt 379-est, talán annyira nemis meglepő. A belseje az gyalázatosan szar minőségben van összerakva, bár mondjuk anyag az tényleg van benne. A műszerfal famintázatú anyaga az jó másfél centi vastag falap, mondjuk az illesztési hézagok láttán egy európai autógyár minőségellenőrei valószínűleg hisztérikus sikoltozások közepette csonkítanák meg magukat. Mindehhez még társul a kapcsolók és műszerek ad-hoc jellegű elhelyezése. Kicsit olyan, mint egy Zil, csak sokkal jobb anyagokból és sokkal jobb felszereltséggel. A váltó külön jó: természetesen kézi, és szinkronizálatlan, mert az amcsi kamionosok úgy szeretik.
Egész pontosan nem tudom, hogy ez melyik típus volt, mert pont 1987-ben váltotta le a 379-es az 1967 óta gyártott 359-est, de valszeg ez 379-es volt. (Nem valszeg: ez tényleg egy 379-es az első szériából.)***
Tavaly érkezett Németországból, árufuvarozásban nem vesz részt, mivel csak hobbijármű. A korábbi tulajdonosok ekecselései azért meglátszanak sajnos, főleg az elektromos rendszeren.
A másik az egy úgynevezett cabover típus, a Knight Rider-ben a gonosz Goliath szerepében tündöklő 352 "Pacemaker" utódja, egy 362-es, 1988-ból. Ebben is Cummins motor van (A lófaszt Cummins. Ez biza Caterpillar, sajna keverem a C-betűsöket. , de pillanatnyilag üzemképtelen, a javítása drága lenne, úgyhogy másik motor kerül majd bele. Ebben is szonkronizálatlan, 9 (Ezt is elkúrtam: nem 9, hanem 13.) sebességes Rockwell váltó van, a motort leszámítva egész korrekt állapotú a vas. A "hozzáértő" előző tulajok munkája sajnos ezen is látszik, de messze nem menthetetlen. Ez a gép egyébként régóta magyar papíros, egy szegedi kamionos hozta be '92-ben az országba, szintén Németországból. Vontatmány nélkül tolta az autópályán a jóember, és hát tudott csúnya meglepetéseket okozni a személyautósoknak is. Egy BMW-s 160-nál gondolta úgy, hogy na jó, akkor inkább elengedi...
Jópár liter nyál elfolyatása után visszadobtuk a seggünket a Buick-ba és elkrúzoltunk haza. Ja, maga a Buick se gyenge, csak címszavakban megemlékeznék róla is:
1972-es évjáratú Electra 225, egy 455 köbinches (kb. 7500 köbcenti) GM Big Blockkal, 325 lóerővel, gyárilag dual kipufogóval és Buick sportfelnivel, háromfokozatú Powerglide automatával. A karosszéra egy 2 door hardtop, azaz tulajdonképpen egy kupé, de a hossza, a tengelytávja, mindene milliméterre egyezik a 4door sedan és a 4door hardtop változatéval. Ezek között annyi a különbség egyébként, hogy a szedánnak van B-oszlopa, a 4door hardtopnak meg, ehhez a kupéhoz hasonlóan nincs. Végig az járt közben a fejemben ezzel a batárral suhantunk, hogy azért rohadjon meg az összes jenki, hogy nekik ez egy mindennapi dolog, nálunk meg az is ünnep, ha lát egy ilyet az ember. A balfasz gringók ráadásul Hondákat meg Toyotákat vásárolnak ész nélkül, amikor ilyen verdákat vehetnek egy zacskó szotyiért...
Benzingőzös szép napom volt, még sok ilyen lesz, remélem...
**Apróbetűs rész: 'Csába! Összevissza töltögette fel a képeket most valamié' az oldal, én kérek elnézést.
***Apróbetűs rész vol. 2.: Rátalált a bejegyzésre a kamionok tulajdonosa, Tibi is (ezúton is üdv neki!), és jelezte, hogy van némi pontatlanság itt-ott. Az ő kérésének megfelelően kijavítom azt a három dolgot amit elbasztam, szépen pirossal, mint ahogy magyarórán javította az elcseszett fogalmazásaimat Devon Májsz tanár úr anno, még általános iskolában.
Jelentem, nem bántam meg, de blogolni csak holnap délután lesz időm. Addig érje be mindenki ennyivel.
"Oszt' lehet találgatni, mit vettem.
Nah, hát vettem egy mély levegőt, mondtam, hogy oké, mehetünk. Bedobtam a fényképezőt a hátsó ülésre, beültem a nagy dög Buick kanapészerű üléspadjára, feldübörgött a V8 és szépen komótosan elkrúzoltunk Fehérvár másik végére, ahol két kolléga dolgozott egy 4.2-es Jaguar Sovereign összerakásán. Csak beugrottunk megnézni, hogy hogy áll a meló, kíváncsi voltam rá, hogy haladnak. Annakidején én is dolgoztam ezen a verdán a műhelyben, fékrendszert, kormányoszlopot, tankokat, üzemanyagcsöveket, hátsó hidat meg ilyesmit pakoltunk bele. Angol autót ne szereljetek, ha nem muszáj, nagyon szar. Sőt, még annál is szarabb...
(A Jag tulajdonosának a felesége meg nekiállt hőzöngeni, hogy mit fényképezek itt, engedély nélkül, meg minden, úgyhogy ezeket a képeket nem én csináltam, és nem ott, és különben se láttok itt semmilyen képet, 404-es Error, fájlnátfáund, oké?
Itt végeztünk, és gurultunk tovább a hintázó futóművű nagy tepsivel, csendesen gurgulázott a V8, mi pedig haladtunk a még nagyobb vasak felé. A sztori előzménye, hogy amcsiautó-fanatikus cimborám - aki mellesleg a Buick gazdája - küldött egy emilt, és mellékesen megemlítette benne, hogy "Tudtad, hogy van egy Peterbilt itt Fehérváron?". A reakcióm egy teljesen természetes, autómániástól elvárható pavlovi reflex volt: "Nebassz? Komoly? Mikor megyünk megnézni?"
Végül eljutottunk egy olyan kis utcába, ahol már a Buick is alig fért el, de az egyik kerítés felett kilátszó két 8 inches kémény már finoman utalt rá, hogy ott a kapu mögött nem egy Suzuki Alto parkol. Becsengettünk (kapu előtt megállva, váltókar N-ben, aztán óriási gázfröccs
), szezám tárult, én meg azt hittem, menten bekulázok.
Az udvarban ott vigyorgott két Peterbilt, meg kicsit hátrébb egy kissé
hervadtabb állapotú Mack. Besza-behu...Természetesen azonnal körbefotóztam őket, közben eldumálgattam a tulajjal, és közben nem győztem csodálkozni, hogy mik vannak. A csőrös (szakkifejezéssel élve conventional) Peterbilt egy 1987-es darab (egyidős Tóbiással), 14800 köbcentis, sorhatos Cummins dízel hajtja, amin egy akkora Holset turbó van, mint egy ember feje. Ehhez képest rakatlanul - ha jól van beállítva - elmászkál 23 literrel. Ami nagyon durva, az a common rail befecskendezés. Személyautókban 2000 után jelent meg szériában, ebben meg itt van a common rail, a nyolcvanas évekből, mechanikus kivitelben, '82 óta. Beszarás, vazze...
Körbe dobfékes, mert miért is ne, de ezen legalább az első tengely is fékezett, nem úgy, mint a hetvenes évek közepéig gyártott példányok, amiken az első tengely simán fékezetlen volt. Annyi azért megmaradt ebből a megoldásból, hogy az első tengelyen levő dobok még ezen is jóval kisebbek, mint a hátsók.
Egy csomó olyan műszaki megoldás van benne, amire a járgány archaikus kinézete miatt nem számítana az ember, nagyon sok a könnyűfém, például a felnik, a tankok, a fellépők, mind aluból vannak. Persze annak tudatában, hogy így ebben a formában 2007-ig gyártották a Peterbilt 379-est, talán annyira nemis meglepő. A belseje az gyalázatosan szar minőségben van összerakva, bár mondjuk anyag az tényleg van benne. A műszerfal famintázatú anyaga az jó másfél centi vastag falap, mondjuk az illesztési hézagok láttán egy európai autógyár minőségellenőrei valószínűleg hisztérikus sikoltozások közepette csonkítanák meg magukat. Mindehhez még társul a kapcsolók és műszerek ad-hoc jellegű elhelyezése. Kicsit olyan, mint egy Zil, csak sokkal jobb anyagokból és sokkal jobb felszereltséggel. A váltó külön jó: természetesen kézi, és szinkronizálatlan, mert az amcsi kamionosok úgy szeretik.
Egész pontosan nem tudom, hogy ez melyik típus volt, mert pont 1987-ben váltotta le a 379-es az 1967 óta gyártott 359-est, de valszeg ez 379-es volt. (Nem valszeg: ez tényleg egy 379-es az első szériából.)***
Tavaly érkezett Németországból, árufuvarozásban nem vesz részt, mivel csak hobbijármű. A korábbi tulajdonosok ekecselései azért meglátszanak sajnos, főleg az elektromos rendszeren.
A másik az egy úgynevezett cabover típus, a Knight Rider-ben a gonosz Goliath szerepében tündöklő 352 "Pacemaker" utódja, egy 362-es, 1988-ból. Ebben is Cummins motor van (A lófaszt Cummins. Ez biza Caterpillar, sajna keverem a C-betűsöket.
, de pillanatnyilag üzemképtelen, a javítása drága lenne, úgyhogy másik motor kerül majd bele. Ebben is szonkronizálatlan, 9 (Ezt is elkúrtam: nem 9, hanem 13.) sebességes Rockwell váltó van, a motort leszámítva egész korrekt állapotú a vas. A "hozzáértő" előző tulajok munkája sajnos ezen is látszik, de messze nem menthetetlen. Ez a gép egyébként régóta magyar papíros, egy szegedi kamionos hozta be '92-ben az országba, szintén Németországból. Vontatmány nélkül tolta az autópályán a jóember, és hát tudott csúnya meglepetéseket okozni a személyautósoknak is. Egy BMW-s 160-nál gondolta úgy, hogy na jó, akkor inkább elengedi... Jópár liter nyál elfolyatása után visszadobtuk a seggünket a Buick-ba és elkrúzoltunk haza. Ja, maga a Buick se gyenge, csak címszavakban megemlékeznék róla is:
1972-es évjáratú Electra 225, egy 455 köbinches (kb. 7500 köbcenti) GM Big Blockkal, 325 lóerővel, gyárilag dual kipufogóval és Buick sportfelnivel, háromfokozatú Powerglide automatával. A karosszéra egy 2 door hardtop, azaz tulajdonképpen egy kupé, de a hossza, a tengelytávja, mindene milliméterre egyezik a 4door sedan és a 4door hardtop változatéval. Ezek között annyi a különbség egyébként, hogy a szedánnak van B-oszlopa, a 4door hardtopnak meg, ehhez a kupéhoz hasonlóan nincs. Végig az járt közben a fejemben ezzel a batárral suhantunk, hogy azért rohadjon meg az összes jenki, hogy nekik ez egy mindennapi dolog, nálunk meg az is ünnep, ha lát egy ilyet az ember. A balfasz gringók ráadásul Hondákat meg Toyotákat vásárolnak ész nélkül, amikor ilyen verdákat vehetnek egy zacskó szotyiért...
Benzingőzös szép napom volt, még sok ilyen lesz, remélem...
**Apróbetűs rész: 'Csába! Összevissza töltögette fel a képeket most valamié' az oldal, én kérek elnézést.
***Apróbetűs rész vol. 2.: Rátalált a bejegyzésre a kamionok tulajdonosa, Tibi is (ezúton is üdv neki!), és jelezte, hogy van némi pontatlanság itt-ott. Az ő kérésének megfelelően kijavítom azt a három dolgot amit elbasztam, szépen pirossal, mint ahogy magyarórán javította az elcseszett fogalmazásaimat Devon Májsz tanár úr anno, még általános iskolában.
2009.05.03. Vasárnap
Hozé Leonszió épp a szokásos délutáni sziesztáját töltötte függőágybán a haciendáján. Szemébe húzott kalapja alól sandítva figyelte a legyet, amelyik épp az asztal fölött repkedett, és az istenért nem akart odarepülni a lámpáról lelógó hosszú légypapírnak még a környékére sem, pedig nagyjából kétezerötszáz társa tartott ott csoportos összejövetelt. Inkább csak az asztalon levő tortillát kerülgette a kis köcsög. Amikor leszállt, Hozé Leonszió elszánta magát, arra, hogy egy narancsmaggal agyonköpje: minden idegszála megfeszült, ahogy célba vette a legyet. Na, ekkor rontott be kétségbeesett arccal Bernardó Szantangelló, alaposan ráijesztve ezzel Hozé Leonszióra.
- Kopogni meg luxus, mi?! Bazzeg...
- Elnézést szenyor! Nagy baj van, jöjjön azonnal...
- Me'? Mikő?
- Itt van ez a' idegen. Itt fotóz egy valamit. A' úrnőhölgy má' egészen magánkívül van mán.
Sebesen rohantak együtt a verandán, végig Dónya Lukrésszia Lopez de Futaztán lakosztályáig. Odabent az úrnő a félelemtől sápadt arccal, reszkető kézzel mutatott az ablak felé. Onnan jól látszott, hogy odakint a kapu előtt egy idegen egy érdekes formájú autót fotóz.
- Látja, Hozé Leonszió? Visszatért. Lehet, hogy ő Almeida Hisztérika apjának a volt szomszédjának az osztálytársának a kutyájának a műkörmösének a nagymamájának a volt kollégájának a tesvérének a sogórának az apósának a fiának az apjának a fia, aki a postás osztálytársa helyett volt a boltvezető feleségének a sógorának a kedvenc temetkezési vállalkozója? Mert ha igen, akkor ő az én eltitkolt fiam, akiről nem tudtam, hogy megszültem, mert a rendező azt mondta. Mi lesz így Hozé Le... Leonszio.. ohhhoho... ohhohóóó - zokogta Dónya Lukrésszia.
- Hát... a tököm se tudja. Igazából leszarom. Viszont szép az a kocsi. Milyen típus lehet, Bernardó Szantangelló?
- Nem tudom, szenyor, kérdezzük meg a közönséget, legalább csinálnak is valamit ahelyett, hogy egy kikúrt brazil sorozatot bambulnak.
Tehát: milyen autó látható az alábbi fotókon? Ha nam érkezik helyes megfejtés, akkor nem lesz 345456576. rész. Ha érkezik, akkor sem. Az első helyes megfejtő nyereménye egy darab jegy Eszmeralda látásélesség-fejlesztő tréningjére, és Isaura, a rabszolgalány "Mit kezdjünk a szabadsággal?" című könyvének egy példánya.
És most beszéljünk, a hüvelygombáról...
- Kopogni meg luxus, mi?! Bazzeg...
- Elnézést szenyor! Nagy baj van, jöjjön azonnal...
- Me'? Mikő?
- Itt van ez a' idegen. Itt fotóz egy valamit. A' úrnőhölgy má' egészen magánkívül van mán.
Sebesen rohantak együtt a verandán, végig Dónya Lukrésszia Lopez de Futaztán lakosztályáig. Odabent az úrnő a félelemtől sápadt arccal, reszkető kézzel mutatott az ablak felé. Onnan jól látszott, hogy odakint a kapu előtt egy idegen egy érdekes formájú autót fotóz.
- Látja, Hozé Leonszió? Visszatért. Lehet, hogy ő Almeida Hisztérika apjának a volt szomszédjának az osztálytársának a kutyájának a műkörmösének a nagymamájának a volt kollégájának a tesvérének a sogórának az apósának a fiának az apjának a fia, aki a postás osztálytársa helyett volt a boltvezető feleségének a sógorának a kedvenc temetkezési vállalkozója? Mert ha igen, akkor ő az én eltitkolt fiam, akiről nem tudtam, hogy megszültem, mert a rendező azt mondta. Mi lesz így Hozé Le... Leonszio.. ohhhoho... ohhohóóó - zokogta Dónya Lukrésszia.
- Hát... a tököm se tudja. Igazából leszarom. Viszont szép az a kocsi. Milyen típus lehet, Bernardó Szantangelló?
- Nem tudom, szenyor, kérdezzük meg a közönséget, legalább csinálnak is valamit ahelyett, hogy egy kikúrt brazil sorozatot bambulnak.
Tehát: milyen autó látható az alábbi fotókon? Ha nam érkezik helyes megfejtés, akkor nem lesz 345456576. rész. Ha érkezik, akkor sem. Az első helyes megfejtő nyereménye egy darab jegy Eszmeralda látásélesség-fejlesztő tréningjére, és Isaura, a rabszolgalány "Mit kezdjünk a szabadsággal?" című könyvének egy példánya.
És most beszéljünk, a hüvelygombáról...
2009.05.01. Péntek
Tóbiásba iszonyatos mennyiségű kilométert raktam bele a héten. Asszem nyolcat, de talán még tíz is megvan, igazából nem figyeltem. Itta jóidő, aztán bringávaljárás rulez, mert egésssség van meg környezettudat, értitek. Azért bevittem szerdán a kocsit hogy meglocsoljam a nagynyomású mosóval, és szolidan megpróbálkozzam az október óta összegyűlt retek eltávolításával. Nos, tanárúr, elnézést nem készültem: két dolgot nem vittem, szivacsot, meg autósampont. Mindegy, kerítettem egy szivacsot, meg valami narancsillatú kézmosót, aztán adtam a pepszi-érzésnek.
A kézmosó bevált, egész szép lett a kocsi, de volt egy kis probléma: másnap reggel mentem ki, aztán láttam, hogy egyrészt esett az eső (ez már nem lep meg, edzett vagyok), meg - valószínűleg a narancsillatnak köszönhetően - vagy egy falkányi kóbor macska, vagy egy huszonhét lábú mutáns menyét, vagy mittudoménmi ráizgult az autóra, és összevissza mászkálta. Gyakorlatilag tele volt a jószág tappancsnyomokkal, amik ugye jó sárosak is voltak az eső miatt. Bezzeg amikor koszos volt, akkor soha, maximum a kutyák hugyozták le.
A másik kötelező tavaszi okosság a nyári gumik felrakása. Felrakattam. Eléggé a halálminta felé konvergálnak már, de ezt a szezont még kihúzom velük, aztán csöcskampó. Nyár végétől kezdve Tóbiás úgyis hosszú szabadságon lesz.
Rápróbáltam a BBS felniket is, csak hogy lássam, mit mutat. Szerintem jó, ráadásul ahogy elnéztem, a BBS még könnyebb is, mint az Seicento lemezfelni, pedig az egy collal keskenyebb. A továbbiakban gumik le, homokfúvás, aztán festés.
A melóhelyen haladtunk egy kicsit a Jaguar-ral, volt "Vágó úr, felezzük meg", mert levettük a komplett elejét, hogy a tűzfalon lehessen hegeszteni, a motorháztetőre rajzoltunk Spongya Bobot, mert az kell oda, és az alján is találtunk szép nagy likat, úgyhogy még ott is lesz vele némi meló. Áj tink, disz iz dö biginning of ö bjutiful frencsip.
A kézmosó bevált, egész szép lett a kocsi, de volt egy kis probléma: másnap reggel mentem ki, aztán láttam, hogy egyrészt esett az eső (ez már nem lep meg, edzett vagyok), meg - valószínűleg a narancsillatnak köszönhetően - vagy egy falkányi kóbor macska, vagy egy huszonhét lábú mutáns menyét, vagy mittudoménmi ráizgult az autóra, és összevissza mászkálta. Gyakorlatilag tele volt a jószág tappancsnyomokkal, amik ugye jó sárosak is voltak az eső miatt. Bezzeg amikor koszos volt, akkor soha, maximum a kutyák hugyozták le.
A másik kötelező tavaszi okosság a nyári gumik felrakása. Felrakattam. Eléggé a halálminta felé konvergálnak már, de ezt a szezont még kihúzom velük, aztán csöcskampó. Nyár végétől kezdve Tóbiás úgyis hosszú szabadságon lesz.
Rápróbáltam a BBS felniket is, csak hogy lássam, mit mutat. Szerintem jó, ráadásul ahogy elnéztem, a BBS még könnyebb is, mint az Seicento lemezfelni, pedig az egy collal keskenyebb. A továbbiakban gumik le, homokfúvás, aztán festés.
A melóhelyen haladtunk egy kicsit a Jaguar-ral, volt "Vágó úr, felezzük meg", mert levettük a komplett elejét, hogy a tűzfalon lehessen hegeszteni, a motorháztetőre rajzoltunk Spongya Bobot, mert az kell oda, és az alján is találtunk szép nagy likat, úgyhogy még ott is lesz vele némi meló. Áj tink, disz iz dö biginning of ö bjutiful frencsip.
2009.04.25. Szombat
Ígértem korábban, hogy lesz időnként egy-egy bejegyzés a melóhelyemről, hátha nem érdektelen egyesek számára. Nem is akarok vele adós maradni (elég nekem, ha az APEH baszogat ), úgyhogy íme egy kis összefoglaló, a csütörtöki nappal kezdve, mert az "in medias res"-típusú kezdést már régóta szerettem volna lenyúlni Homérosz papától és Tarantino-tól...
Reggel szokás szerint elkéstem így megint lemaradtam a gigászok harcáról, amit élőben szoktunk végignézni minden reggel: mostanában Speed bácsi van nyerésben, én személy szerint neki drukkolok. Az izgalmas versenysorozat - ami sajnos kevéssé ismert a világ többi részén - arról szól, hogy három nyugdíjas tatának látszó tárgy halad el a melóhelyünk előtt, és a 0,00019 km/h-val haladó papát előzik a 0,00021 km/h-val száguldó társai. Az úticéljuk ismeretlen, szerintem valószínűleg az esti buszt próbálják elérni, azért indulnak reggel 8-kor. Az egyik kolléga egyszer kiordított az egyik öregnek, aki a kapu előtt száguldott el, hogy "Ne itt tessék parkolni, ez gépkocsi-kijáró!". Szerintünk vicces volt. Nem lennék meglepve, ha róluk szólna a Fast and Furious 5.
A héten kellemes és érdekes feladatot kaptunk: célegyenesbe érkezett a Horch 853-as alváz elkészítése, a hét elején jött érte - és pár egyéb alkatrészéért - a kamion, és vitte őket Korntalba, a Horch-Classichoz. Nem mondom, megtisztelő dolog egy ilyen prodzsekten dolgozni, de azért örülök, hogy nem tömeggyártásról van szó. Azért hetente nem szívesen emelgetnék egy ilyen alvázat. (Hatan cipeltük, és így se volt egyszerű.) A héten jött még egyszer a kamion, akkor alkatrészmintákat hozott, azok alapján gyártunk majd lökhárító-tartókat, meg egyéb apróságot. (Mondjuk ennél egy lökhárító-tartóból kijönne egy fél Maruti-Suzuki.) Azon a kamionon láttam egy fa karosszériavázat, aminek az volt az érdekessége, hogy egy csukott verzió váza volt. Horch 853-asból jobbára csak a Sportcabriolet-verzió készült, ez a faváz tehát nagy valószínűséggel egy speciálkarosszériás cucc, az 1937-es Erdmann & Rossi féle Stromlinien Coupé. Biztos óccsó dolog.
Már régebben történt, de még nem írtam róla, hogy elkészültünk a Merci W111-es Cabriolet-tel, el is vitték fényezőhöz. A dolog érdekessége abban van, hogy eredetileg ez egy Coupé volt, elölről törve. Hozzánk már úgy került, hogy volt már orra, meg a teteje le volt nyisszantva, de a különbség nem csak ennyi a kabrió és a kupé között. A cabriónak az alján van egy zárt profilú merevítés, ami a kupéról hiányzik, na ezt kellett megcsinálni. Szerencsére ehhez az alsó lemezeket meghozták Németországból, gyári Mercedes-alkatrészt kaptunk, így csak a merevítők felét kellett nekünk legyártani. Kijavítottuk a padlólemez lyukait, főleg a hosszanti váznyúlványokon volt sok foltozni való. A külsején viszont súlyosabb volt a dolog: rohadások, lyukak, gitt-hegyek mindenhol. Az első sárvédők eldobósak voltak, helyette egy Németországból hozott bordó Coupéról bontottuk le a sárvédőket, de a balosnak az alját így is szó szerint újra kellett alkotni.
Az ajtókat szintén úgy szedtük össze egy fehér Fecske Coupéról, de persze a foltozást azoknál se lehetett megúszni. Az ajtók lebontása egyenként egy napot vett igénybe, ráadásul a balosról már a lebontás és rozsdátlanítás után derült ki, hogy kapott egy ütést, és elcsavarodott. A kétajtós fecske-Mercik ajtói úgy néznek ki, hogy a vázuk az aluöntvény, és csak a külső lemez van acélból, szóval lehetetlen rendesen javítani. Egy szó, mint száz: azt az ajtót baszhattuk. Persze inkább nem azt tettük, hanem leszereltem a bordó coupéról a balos ajtót, aztán felraktuk azt. Az ajtók, a gépháztető, és a sárvédők beállításával elizéltunk vagy három napot, közben legalább hússzor szétszedtük-összeraktuk. Közben én nagyon neki akartam állni a csomagtartó-tetőnek, le is bontottam róla a zárakat, emblémákat, meg minden szirszart. (Az emblémát Zsolti kolléga poénból felrakta a nyakába hegesztőhuzallal, úgy, mint azok az ominózus túlszolizott, fukszos emberkék, aztán kiballagott a főnökhöz. Végülis nagyon nem lepődött meg, hozzá van szokva, hogy ilyen elmeroggyantakkal dolgozik.)
A csomagtartótetőnek viszont nem kellett nekiállnom, merthogy jól megaszondták, hogy a bordó Coupéról átrakjuk azt is, merthogy azt nem kell hegeszteni. Aznap, amikor vitték el a fényezőhöz a kocsit, gyorsan rá is raktuk. Persze, hogy nem stimmel, mert a coupé csomagtartófedele jó 10 centivel hosszabb a kabrióénál. Ez azért elég nevetséges, főleg azok után, hogy nem sajnáltunk időt és energiát arra, hogy minden karosszériaelem vonalban legyen és illeszkedjen. A munkatársaim nagyon vallásosak lehetnek, mert igen sűrűn emlegették isten nevét akkor és ott. Hogy milyen kontextusban, azt most inkább hagyjuk. Mondtam, hogy jól ki kell gittelni, de nem értékelték a humoromat.
A héten kaptunk egy Jaguar E-type-ot is. Életemben először vezettem Jaguart. Jó szarul ment, mondjuk lehet, hogy azért, mert nincs benne motor, és a többiek tolták. Az is úgy kezdődött, hogy csak kárpitozás lesz, most meg itt van fullra szétszedve, aztán lakatolhatjuk. Az orr-része viszont tök praktikus, mert befér alá a kuka. Lehet, hogy veszek én is egy E-type-ot kukatárolónak.
A Jag-et azért kellett kitolni a műhelyből, hogy be lehessen tenni egy másik autót, amiről a későbbiekben szólok. A kocsit kitettük tehát az aknamezőre, ami nem határsáv, hanem a műhely udvarának azon része, ahol nincs aszfalt, így a két őrkutya (LOL), Krinolin és Torpedó (nem ez az igazi nevük, de mi így hívjuk őket)
rendszeresen leteszik a névjegyüket. Nos, a derék brit négykerekűt sikerült is beletolni, egy szép nagy Dzsabba-szoborba. Előre irigylem azt, akinek le kell majd szedni a kerekeket.
A kocsi, ami miatt ki kellett állni, az egy ritka veterán autócsoda, egy 93-as Astra. A ritka végülis stimmel, mert ritka szar. Az egyik főnök feleségéé a gép, és van vele némi munka. A főnök ezekkel a szavakkal hozta be: "Na, mindjárt beállok az asszony kocsijával, és akkor azt kéne megerőszakolni... mármint a kocsit, nem az asszonyt." Szerencsére ő se teljesen komplett.
Ez az Astra is úgy indult, hogy csak a tanksapka környékén kell egy kicsit. Most épp ott tartunk, hogy lebontottuk a fél hátulját, aztán sárvédő, doblemez, hátsó nyúlvány csere. Kérdezte a főnök, hogy miket hozzon hozzá, én javasoltam, hogy benzint, meg gyufát, de nem értékelte ezt sem. Mindegy, én a véremet áldoztam a kocsiért: ahogy vizes ronggyal hűtöttem az egyik hegesztési varratot a doblemezben, egyszercsak elfogyott a rongy. Az ember nagyon gyorsan el tudja kapni onnan a kezét, ahol valami égeti, így hát én se tettem másképp. A frissen felrakott sárvédő széle két helyen tépte fel a kezemet, úgyhogy örültem. A kollégák természetesen azonnal jöttek segíteni, és hoztak féktisztítót, fékfolyadékot, csavarlazítót, meg mindent, ami csíp. Bónusz trekknek még azért lefejeltem egy megemelt kocsi kerekét is, csak hogy örüljenek.
Azért kapott egyedi tuningot az Astra: hibajavító filccel szép hot-rod lángnyelveket rajzoltam neki, amit Dávid kartárs még kiegészített egy snájdig kis IFA-emblémával is többek között. Ez így még cégen belül oké is, de a múltkor Zsolti egy kertészcsávó Opel Movano-jának az ajtaját rajzolta tele virágokkal, a fazon meg nem vette észre, és elvitte úgy. Még szerencse, hogy nem nőgyógyász volt, mert bele se merek gondolni, hogy akkor vajon mi lett volna rá airbrusholva a kocsira.
Ez a Zsolti fiú egyébként a pákozdi Chip Foose: a saját kocsijára és a hülyeségre (bár a kettő elég erősen átfedésben van) sohasem sajnálja az energiát. Munkaidőben, a nullához közeli anyagköltséggel csinált lambo-style ajtót, meg side-pipe kipufogót az Alfájára. Na jó, azért az ajtókkal dolgozott otthon is.
Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ez nem egy műhely, hanem az elmegyógynak valami kihelyezett tagozata...
Hülyék azért jönnek kintről is: a legutolsó képen az látszik, hogy milyen az, amikor egy halmozottan hátrányos helyzetű méhész a foglalkozásához illő autót vesz (Opel Calibra), majd a terepre járáshoz még jól meg is ülteti, és kimegy vele mézért. A karteron keletkezett iciri-piciri lyuk (lásd a képet) miatt mozgásképtelen autót elhozatja hozzánk, hogy csináljuk meg. Hogy teljes legyen a boldogság, otthagyja a műhely előtt, és beriasztja úgy, hogy szar a távirányító, és nem lehet vele kikapcsolni a riasztót. Szerencsére azért ilyen nincs mindennap...
), úgyhogy íme egy kis összefoglaló, a csütörtöki nappal kezdve, mert az "in medias res"-típusú kezdést már régóta szerettem volna lenyúlni Homérosz papától és Tarantino-tól... Reggel szokás szerint elkéstem így megint lemaradtam a gigászok harcáról, amit élőben szoktunk végignézni minden reggel: mostanában Speed bácsi van nyerésben, én személy szerint neki drukkolok. Az izgalmas versenysorozat - ami sajnos kevéssé ismert a világ többi részén - arról szól, hogy három nyugdíjas tatának látszó tárgy halad el a melóhelyünk előtt, és a 0,00019 km/h-val haladó papát előzik a 0,00021 km/h-val száguldó társai. Az úticéljuk ismeretlen, szerintem valószínűleg az esti buszt próbálják elérni, azért indulnak reggel 8-kor. Az egyik kolléga egyszer kiordított az egyik öregnek, aki a kapu előtt száguldott el, hogy "Ne itt tessék parkolni, ez gépkocsi-kijáró!". Szerintünk vicces volt.
Nem lennék meglepve, ha róluk szólna a Fast and Furious 5.A héten kellemes és érdekes feladatot kaptunk: célegyenesbe érkezett a Horch 853-as alváz elkészítése, a hét elején jött érte - és pár egyéb alkatrészéért - a kamion, és vitte őket Korntalba, a Horch-Classichoz. Nem mondom, megtisztelő dolog egy ilyen prodzsekten dolgozni, de azért örülök, hogy nem tömeggyártásról van szó. Azért hetente nem szívesen emelgetnék egy ilyen alvázat. (Hatan cipeltük, és így se volt egyszerű.) A héten jött még egyszer a kamion, akkor alkatrészmintákat hozott, azok alapján gyártunk majd lökhárító-tartókat, meg egyéb apróságot. (Mondjuk ennél egy lökhárító-tartóból kijönne egy fél Maruti-Suzuki.) Azon a kamionon láttam egy fa karosszériavázat, aminek az volt az érdekessége, hogy egy csukott verzió váza volt. Horch 853-asból jobbára csak a Sportcabriolet-verzió készült, ez a faváz tehát nagy valószínűséggel egy speciálkarosszériás cucc, az 1937-es Erdmann & Rossi féle Stromlinien Coupé. Biztos óccsó dolog.
Már régebben történt, de még nem írtam róla, hogy elkészültünk a Merci W111-es Cabriolet-tel, el is vitték fényezőhöz. A dolog érdekessége abban van, hogy eredetileg ez egy Coupé volt, elölről törve. Hozzánk már úgy került, hogy volt már orra, meg a teteje le volt nyisszantva, de a különbség nem csak ennyi a kabrió és a kupé között. A cabriónak az alján van egy zárt profilú merevítés, ami a kupéról hiányzik, na ezt kellett megcsinálni. Szerencsére ehhez az alsó lemezeket meghozták Németországból, gyári Mercedes-alkatrészt kaptunk, így csak a merevítők felét kellett nekünk legyártani. Kijavítottuk a padlólemez lyukait, főleg a hosszanti váznyúlványokon volt sok foltozni való. A külsején viszont súlyosabb volt a dolog: rohadások, lyukak, gitt-hegyek mindenhol. Az első sárvédők eldobósak voltak, helyette egy Németországból hozott bordó Coupéról bontottuk le a sárvédőket, de a balosnak az alját így is szó szerint újra kellett alkotni.
Az ajtókat szintén úgy szedtük össze egy fehér Fecske Coupéról, de persze a foltozást azoknál se lehetett megúszni. Az ajtók lebontása egyenként egy napot vett igénybe, ráadásul a balosról már a lebontás és rozsdátlanítás után derült ki, hogy kapott egy ütést, és elcsavarodott. A kétajtós fecske-Mercik ajtói úgy néznek ki, hogy a vázuk az aluöntvény, és csak a külső lemez van acélból, szóval lehetetlen rendesen javítani. Egy szó, mint száz: azt az ajtót baszhattuk. Persze inkább nem azt tettük, hanem leszereltem a bordó coupéról a balos ajtót, aztán felraktuk azt. Az ajtók, a gépháztető, és a sárvédők beállításával elizéltunk vagy három napot, közben legalább hússzor szétszedtük-összeraktuk. Közben én nagyon neki akartam állni a csomagtartó-tetőnek, le is bontottam róla a zárakat, emblémákat, meg minden szirszart. (Az emblémát Zsolti kolléga poénból felrakta a nyakába hegesztőhuzallal, úgy, mint azok az ominózus túlszolizott, fukszos emberkék, aztán kiballagott a főnökhöz. Végülis nagyon nem lepődött meg, hozzá van szokva, hogy ilyen elmeroggyantakkal dolgozik.)
A csomagtartótetőnek viszont nem kellett nekiállnom, merthogy jól megaszondták, hogy a bordó Coupéról átrakjuk azt is, merthogy azt nem kell hegeszteni. Aznap, amikor vitték el a fényezőhöz a kocsit, gyorsan rá is raktuk. Persze, hogy nem stimmel, mert a coupé csomagtartófedele jó 10 centivel hosszabb a kabrióénál. Ez azért elég nevetséges, főleg azok után, hogy nem sajnáltunk időt és energiát arra, hogy minden karosszériaelem vonalban legyen és illeszkedjen. A munkatársaim nagyon vallásosak lehetnek, mert igen sűrűn emlegették isten nevét akkor és ott. Hogy milyen kontextusban, azt most inkább hagyjuk. Mondtam, hogy jól ki kell gittelni, de nem értékelték a humoromat.
A héten kaptunk egy Jaguar E-type-ot is. Életemben először vezettem Jaguart. Jó szarul ment, mondjuk lehet, hogy azért, mert nincs benne motor, és a többiek tolták. Az is úgy kezdődött, hogy csak kárpitozás lesz, most meg itt van fullra szétszedve, aztán lakatolhatjuk. Az orr-része viszont tök praktikus, mert befér alá a kuka. Lehet, hogy veszek én is egy E-type-ot kukatárolónak.
A Jag-et azért kellett kitolni a műhelyből, hogy be lehessen tenni egy másik autót, amiről a későbbiekben szólok. A kocsit kitettük tehát az aknamezőre, ami nem határsáv, hanem a műhely udvarának azon része, ahol nincs aszfalt, így a két őrkutya (LOL), Krinolin és Torpedó (nem ez az igazi nevük, de mi így hívjuk őket)
rendszeresen leteszik a névjegyüket. Nos, a derék brit négykerekűt sikerült is beletolni, egy szép nagy Dzsabba-szoborba. Előre irigylem azt, akinek le kell majd szedni a kerekeket.
A kocsi, ami miatt ki kellett állni, az egy ritka veterán autócsoda, egy 93-as Astra. A ritka végülis stimmel, mert ritka szar. Az egyik főnök feleségéé a gép, és van vele némi munka. A főnök ezekkel a szavakkal hozta be: "Na, mindjárt beállok az asszony kocsijával, és akkor azt kéne megerőszakolni... mármint a kocsit, nem az asszonyt." Szerencsére ő se teljesen komplett.
Ez az Astra is úgy indult, hogy csak a tanksapka környékén kell egy kicsit. Most épp ott tartunk, hogy lebontottuk a fél hátulját, aztán sárvédő, doblemez, hátsó nyúlvány csere. Kérdezte a főnök, hogy miket hozzon hozzá, én javasoltam, hogy benzint, meg gyufát, de nem értékelte ezt sem. Mindegy, én a véremet áldoztam a kocsiért: ahogy vizes ronggyal hűtöttem az egyik hegesztési varratot a doblemezben, egyszercsak elfogyott a rongy. Az ember nagyon gyorsan el tudja kapni onnan a kezét, ahol valami égeti, így hát én se tettem másképp. A frissen felrakott sárvédő széle két helyen tépte fel a kezemet, úgyhogy örültem. A kollégák természetesen azonnal jöttek segíteni, és hoztak féktisztítót, fékfolyadékot, csavarlazítót, meg mindent, ami csíp. Bónusz trekknek még azért lefejeltem egy megemelt kocsi kerekét is, csak hogy örüljenek.
Azért kapott egyedi tuningot az Astra: hibajavító filccel szép hot-rod lángnyelveket rajzoltam neki, amit Dávid kartárs még kiegészített egy snájdig kis IFA-emblémával is többek között. Ez így még cégen belül oké is, de a múltkor Zsolti egy kertészcsávó Opel Movano-jának az ajtaját rajzolta tele virágokkal, a fazon meg nem vette észre, és elvitte úgy. Még szerencse, hogy nem nőgyógyász volt, mert bele se merek gondolni, hogy akkor vajon mi lett volna rá airbrusholva a kocsira.
Ez a Zsolti fiú egyébként a pákozdi Chip Foose: a saját kocsijára és a hülyeségre (bár a kettő elég erősen átfedésben van) sohasem sajnálja az energiát. Munkaidőben, a nullához közeli anyagköltséggel csinált lambo-style ajtót, meg side-pipe kipufogót az Alfájára. Na jó, azért az ajtókkal dolgozott otthon is.
Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ez nem egy műhely, hanem az elmegyógynak valami kihelyezett tagozata...
Hülyék azért jönnek kintről is: a legutolsó képen az látszik, hogy milyen az, amikor egy halmozottan hátrányos helyzetű méhész a foglalkozásához illő autót vesz (Opel Calibra), majd a terepre járáshoz még jól meg is ülteti, és kimegy vele mézért. A karteron keletkezett iciri-piciri lyuk (lásd a képet) miatt mozgásképtelen autót elhozatja hozzánk, hogy csináljuk meg. Hogy teljes legyen a boldogság, otthagyja a műhely előtt, és beriasztja úgy, hogy szar a távirányító, és nem lehet vele kikapcsolni a riasztót. Szerencsére azért ilyen nincs mindennap...
2009.04.20. Hétfő
Nem teljesen úgy, ahogy terveztem, de azért megvolt az OT-Expo. Tóbiás kicsit gyengélkedett, így kölcsönvettem Walthert. Őróla még nem szóltam, így dióhéjban gyorsan be is pótolom: Walther Viertakt von Zwickau két héttel ezelőtt került - hát tulajdonképpen végülis - a családba. Öcsém leendő apósának ( a továbbiakban Tibi) felajánlották megvételre egy négyütemű Trabit, ő felhívott és megkérdezte, hogy látatlanban mi a véleményem róla. Az irányárat hallva a többire már nem is voltam kíváncsi, mondtam, hogy felejtse el, harminc ruppóért (!) egy rendes biciklit nem lehet kapni, nem hogy autót. Azért rá egy hétre mégis csak úgy alakult, hogy kivágtattunk Tóbiással megnézni a kocsit. Amikor megláttuk, Tibi visítva menekült volna, mert hát az hogy szegényke hervatag volt, az nem kifejezés. Engem viszont elkezdett érdekelni. Alaposan átnéztem, alámásztam, végigkopogtattam mindenhol, és csodák csodája, mindenhol fémből volt. ( Már amennyire egy Trabant, fémből tud lenni, ehehe.) Elvittem kipróbálni, ment, működött, semmi gyanús zörej nem jött sehonnan, a futómű se támolygott, szóval a legnagyobb meglepetésemre kezdtem reálisnak érezni azt a 77 ezer kilométert, amit az óra mutatott. El is hoztuk azonnal. Később raktam rá egy ablaktörlőt, mert az hiányzott eredetileg, de kábé ennyi. Waltherka olyan, mint a Chokito: ronda és, hááát... mindegy, hagyjuk.
Na szóval szombaton Tóbiás váltója sem volt a helyzet magaslatán, meg elvileg egy Mantát kellett volna csinálni maszekban, csak amikor nekiálltunk volna, kibasztak a műhelyből minket, Mantástól, mindenestől, mert a szomszédok körében parasztlázadás tört volna ki, ha akkor nekiállunk ott flexelni. Mindegy, aznapra az OT-Expót már ba... izé... fújhattuk, így a vasárnapi indulás mellett döntöttünk. Aznapra kölcsönkaptam Waltherkát, aki mindenféle komolyabb gond nélkül felcipelte a seggünket a nagy faluba. A reggeli indulás természetesen nem jött össze, mert ott volt még a Manta, amin a kolléga végülis megcsinálta a küszöböt, aztán reggel még csiszolta egy kicsit a saját garázsában, meg utána kapott egy kis alvázvédőt is. Szóval még ott várakoztunk (oké, mindjuk ki: szarakodtunk ) egy ideig, vártuk hogy száradjon az alvázvédő. Közben én nekiálltam megnézni, hogy Walther féklámpája mi a búbánatért nem működik. A megfejtés: a féklámpakapcsolóra menő egyik kábel saruja halálozott el, így egy gyors sarucsere (ez de szép szó) után már volt is féklámpánk. Legalábbis egy balos.
Mivel késésben voltunk, ezért hát egy kicsit odaléptem neki. Hááát száz fölött Trabatozni azért az már eléggé extrém sport, mert adrenalin az van bőven. Amikor kielőztem, akkor tudtak elég bután nézni az emberek. Még annál is mélyebb és őszintébb a meglepődésük, mint amikor Kispolszkival veretek el mellettük 110-zel.
Volt pár kanyar, ahol elég neccesen adta ki, csúsztak a téli gumik, dülöngélt a bódé, néha azért befigyelt némi halálfélelem light, pedig kisfityón edződtem. Pesten a Hungária körúton ugyanúgy lehetett vele cikázni, mint a Kispókkal, csak hát itt nem csak az autósok, hanem a gyalogok arcáról is valami mélységes megdöbbenést lehetett leolvasni. Valami olyasféléket, hogy "Úúúúristen, ez a szar saját magától eljött eddig?!?!" meg "Ez meg mi?!" illetve egy-egy előzést meg gyors sávváltást az "Eztet meg hogy a faszomba'?!?!"-típusú nézéssel honorálták. Azért le nem köptek, ez mindenképp pozitív.
Az OT-Expón persze a veteránparkoló az felejtős volt inkább kint álltunk meg, mert van önkritikám. Már magában a veterán-parkolóban is olyan szintű felhozatal volt, hogy önmagában megérte az útiköltséget. Nem voltak odakint extra autók, de úgy kellemes volt a szemnek.Odabent az első döbbenet, a kétajtós Citroen DS versenygépnél jött. Amilyen szép a normál DS, olyan ronda ez a versenyváltozat, de legalább különleges. Nekem tetszenek a ronda, de különleges autók.
Aztán továbbhaladva megláttam egy szép, fehér kispókot, meg mellette egy bajszos úriembert, akivel kellemesen eltársalogtunk. Kívül-belül megsasoltam a gépkocsit, elfolyattam jópár liter nyálat. Hollo kocsija élőben még szigorúbb, mint képeken, pedig hát...
A benti kiállítótérben az egyetlen példányban készült Audi S1 Pikes Peak versenygépnél dobta le az agyam az ékszíjat. Élőben látni egy ilyen legendát, amivel Walther Röhrl versenyzett, na az azért eléggé a besza-behu kategóriába tartozik.
A másik dolog, amin lehidaltam, az a Horch 853-as volt: nálunk a műhelyben készülnek Horch 853-ashoz alkatrészek és fődarabok is (pl. alváz, tetőmechanika, satöbbi) a Horch Classic GmbH részére és pont a héten beszélgettünk róla, hogy így darabokban fogok csak Horch-ot látni, egészben soha, mert ezeket az egymillió eurós (!) járgányokat (és az a replika, ami ennyibe kerül, egy eredeti az a rák tudja, hogy mennyi), nem igazán viszik el minden veterántalálkozóra, aztán erre tessék. Durva na, tényleg durva.
Szépek voltak a Pagoda Mercik, meg a szétszedett W111 Coupé is, de ilyenekkel (főleg szétszedve) azért nap, mint nap találkozom. A RPM standon látható Mustang és Charger volt az etalon, meg mellettük az Austin Healey is szép volt. Mondjuk utóbbit fogom még utálni (na jó, azt azért nem), mert van egy nálunk is, lesz is vele munka rendesen.
A historic ezerkettes Zsiga zseniális volt, majd tíz percet kellett küzdeni, mire le tudtam fotózni. Szép volt a sok BLMC Mini úgy ott együtt egy rakáson, a Cápa- és 02-es BMW-k is megdobogtatták a szívemet, de a Skoda 110R Coupét, vagy az Alfa Giulia 2000 GTV-t is szívesen hazavezettem volna. Tán még Walthert is odaadtam volna cserébe. Igazából nehéz kiemelni egy-egy járgányt, mert nagyon jó volt a felhozatal: a Mercury Cougar-tól az MG B-n át a Citroen CX-ig mindent hazavittem volna egy nagy autószállító tréleren. Maximum fordultam volna párat.
Hazafelé természetesen a veteránparkoló ismételt útbaejtésével vettük az irányt. Előtte még végignéztük a bemutatót, hogy hogyan tud a Citroen DS három keréken menni. Kint a parkolóban még szemrevételeztem egy első szériás Porsche 911 SWB-t meg egy Maserati 222-est, beszélgettem egy Alfa Giulia-tulajdonossal, körbefotóztam egy szép Taunust meg egy Pontiac Tempestet, nyálcsorgattam Trabira és Zaporozsecre, és még az ATS-felnis tuningolt kis 850-est is sikerült lefotózni, mielőtt elhúzott volna.
Ezután gyorsan átzúztunk Pesten Waltherkával, egy villámlátogatás erejéig találkoztam az Alfám "leendő extulajával" (szmájli), megszabadultam negyven lepedőtől (nem szmájli), és hazaszáguldottunk a jó öreg keletnémet vassal. Vagyis duroplaszttal.
Na szóval szombaton Tóbiás váltója sem volt a helyzet magaslatán, meg elvileg egy Mantát kellett volna csinálni maszekban, csak amikor nekiálltunk volna, kibasztak a műhelyből minket, Mantástól, mindenestől, mert a szomszédok körében parasztlázadás tört volna ki, ha akkor nekiállunk ott flexelni. Mindegy, aznapra az OT-Expót már ba... izé... fújhattuk, így a vasárnapi indulás mellett döntöttünk. Aznapra kölcsönkaptam Waltherkát, aki mindenféle komolyabb gond nélkül felcipelte a seggünket a nagy faluba. A reggeli indulás természetesen nem jött össze, mert ott volt még a Manta, amin a kolléga végülis megcsinálta a küszöböt, aztán reggel még csiszolta egy kicsit a saját garázsában, meg utána kapott egy kis alvázvédőt is. Szóval még ott várakoztunk (oké, mindjuk ki: szarakodtunk
) egy ideig, vártuk hogy száradjon az alvázvédő. Közben én nekiálltam megnézni, hogy Walther féklámpája mi a búbánatért nem működik. A megfejtés: a féklámpakapcsolóra menő egyik kábel saruja halálozott el, így egy gyors sarucsere (ez de szép szó) után már volt is féklámpánk. Legalábbis egy balos. Mivel késésben voltunk, ezért hát egy kicsit odaléptem neki. Hááát száz fölött Trabatozni azért az már eléggé extrém sport, mert adrenalin az van bőven. Amikor kielőztem, akkor tudtak elég bután nézni az emberek. Még annál is mélyebb és őszintébb a meglepődésük, mint amikor Kispolszkival veretek el mellettük 110-zel.
Volt pár kanyar, ahol elég neccesen adta ki, csúsztak a téli gumik, dülöngélt a bódé, néha azért befigyelt némi halálfélelem light, pedig kisfityón edződtem. Pesten a Hungária körúton ugyanúgy lehetett vele cikázni, mint a Kispókkal, csak hát itt nem csak az autósok, hanem a gyalogok arcáról is valami mélységes megdöbbenést lehetett leolvasni. Valami olyasféléket, hogy "Úúúúristen, ez a szar saját magától eljött eddig?!?!" meg "Ez meg mi?!" illetve egy-egy előzést meg gyors sávváltást az "Eztet meg hogy a faszomba'?!?!"-típusú nézéssel honorálták. Azért le nem köptek, ez mindenképp pozitív.
Az OT-Expón persze a veteránparkoló az felejtős volt inkább kint álltunk meg, mert van önkritikám. Már magában a veterán-parkolóban is olyan szintű felhozatal volt, hogy önmagában megérte az útiköltséget. Nem voltak odakint extra autók, de úgy kellemes volt a szemnek.Odabent az első döbbenet, a kétajtós Citroen DS versenygépnél jött. Amilyen szép a normál DS, olyan ronda ez a versenyváltozat, de legalább különleges. Nekem tetszenek a ronda, de különleges autók.
Aztán továbbhaladva megláttam egy szép, fehér kispókot, meg mellette egy bajszos úriembert, akivel kellemesen eltársalogtunk. Kívül-belül megsasoltam a gépkocsit, elfolyattam jópár liter nyálat. Hollo kocsija élőben még szigorúbb, mint képeken, pedig hát...
A benti kiállítótérben az egyetlen példányban készült Audi S1 Pikes Peak versenygépnél dobta le az agyam az ékszíjat. Élőben látni egy ilyen legendát, amivel Walther Röhrl versenyzett, na az azért eléggé a besza-behu kategóriába tartozik.
A másik dolog, amin lehidaltam, az a Horch 853-as volt: nálunk a műhelyben készülnek Horch 853-ashoz alkatrészek és fődarabok is (pl. alváz, tetőmechanika, satöbbi) a Horch Classic GmbH részére és pont a héten beszélgettünk róla, hogy így darabokban fogok csak Horch-ot látni, egészben soha, mert ezeket az egymillió eurós (!) járgányokat (és az a replika, ami ennyibe kerül, egy eredeti az a rák tudja, hogy mennyi), nem igazán viszik el minden veterántalálkozóra, aztán erre tessék. Durva na, tényleg durva.
Szépek voltak a Pagoda Mercik, meg a szétszedett W111 Coupé is, de ilyenekkel (főleg szétszedve) azért nap, mint nap találkozom. A RPM standon látható Mustang és Charger volt az etalon, meg mellettük az Austin Healey is szép volt. Mondjuk utóbbit fogom még utálni (na jó, azt azért nem), mert van egy nálunk is, lesz is vele munka rendesen.
A historic ezerkettes Zsiga zseniális volt, majd tíz percet kellett küzdeni, mire le tudtam fotózni. Szép volt a sok BLMC Mini úgy ott együtt egy rakáson, a Cápa- és 02-es BMW-k is megdobogtatták a szívemet, de a Skoda 110R Coupét, vagy az Alfa Giulia 2000 GTV-t is szívesen hazavezettem volna. Tán még Walthert is odaadtam volna cserébe.
Igazából nehéz kiemelni egy-egy járgányt, mert nagyon jó volt a felhozatal: a Mercury Cougar-tól az MG B-n át a Citroen CX-ig mindent hazavittem volna egy nagy autószállító tréleren. Maximum fordultam volna párat. Hazafelé természetesen a veteránparkoló ismételt útbaejtésével vettük az irányt. Előtte még végignéztük a bemutatót, hogy hogyan tud a Citroen DS három keréken menni. Kint a parkolóban még szemrevételeztem egy első szériás Porsche 911 SWB-t meg egy Maserati 222-est, beszélgettem egy Alfa Giulia-tulajdonossal, körbefotóztam egy szép Taunust meg egy Pontiac Tempestet, nyálcsorgattam Trabira és Zaporozsecre, és még az ATS-felnis tuningolt kis 850-est is sikerült lefotózni, mielőtt elhúzott volna.
Ezután gyorsan átzúztunk Pesten Waltherkával, egy villámlátogatás erejéig találkoztam az Alfám "leendő extulajával" (szmájli), megszabadultam negyven lepedőtől (nem szmájli), és hazaszáguldottunk a jó öreg keletnémet vassal. Vagyis duroplaszttal.
2009.02.26. Csütörtök
Na, újra egy bejegyzés, amit azzal kezdek, hogy "Na..."
Tegnapelőtt volt egy nagyobbacska kör, részint szakmai, részint szórakozási, részint pedig alkatrész-szállítási céllal. Van a Közlekedési Múzeumnak ez az időszaki kiállítása "Szovjet Luxusautók" címmel, ezt néztük meg az egyik kollégámmal, aki egyébként civilben egy 1974-es Zsiguli restaurátora és boldog tulajdonosa egy személyben. Kedden reggel 9 környékén indultunk tehát Pestre, de előző este még felszereltem Tóbiásra a jugoszláv csodát (a tetőcsomagtartót), mert tudtam, hogy hazafelé velünk utazik két Zsiguli-küszöb is.
Az odaút eseménytelenül telt, a 70-es főúton robogtunk ezerrel, de aztán Pest határában kezdett égett olajszag terjengeni az utastérben. Kiálltam egy benyakútnál megnézni, hogy mi a tarka lófasz van már megint. Kinyitottam a motorháztetőt és kis híján felsikítottam, pedig azért az idegrendszerem elég edzett. Na de ez azért még nekem is sok volt: tócsákban állt az olaj a motortérben, de valami iszonyatos mennyiségben. Eléggé GNÁT volt, na. Szelepdekni-tömítés persze, már megint, mi más?
Igazából bosszankodni kár volt, meg felesleges is, így hát csak álltunk, néztük a blokkot aztán röhögtünk. Egy kis motortér-pucolás és némi gyors szervizelés után ellenőriztem az olajszintet, és meglepő módon még volt benne, így megkockáztattam a továbbmenést. Szerencsére hatásos volt, és ugyan az olajfolyás nem szűnt meg, de jelentősen méréséklődött. A Közlekedés Múzeumnál ismételt motorvizslatás és olajszint-nézés után bemenetünk, hogy megnézzük a kiállítást. Aki még nem volt, de érdeklődik a veterán autók iránt, annak kötelező megnézni a "Szovjet Luxusautók" című időszaki kiállítást. (Április 19-ig van, úgyhogy gyerünk!) Nagyon érdekes, informatív kis tárlat volt, azt kell hogy mondjam. Nagyon sok új infóval lettünk gazdagabbak, és még szakmai szemmel is. Van GAZ-14-es Csajka, és 3111-es Volga, amivel egyszerű civilként körülbelül esélytelen, hogy összefusson az ember, de a hengerenként 3 szelepes 3210-es Volga is erősen ebbe a kategóriába tartozik. Ha csak nem jársz rendszeresen Oroszországra, kábé olyan gyakran látsz ilyet, amilyen gyakran a tahóröcsögei Jenő bácsi kapja el Pamela Andersont egy laza análra. (Gy. k.: nagyjából soha.)
Érdemes korán menni, mert hosszú órákig tartó garantált nyálcsorgatásra lehet számítani, a múzeum többi része is érdekes, több napra való információáradatot zúdít az emberre.
Gyors kaja után bekukkantottunk KG-ékhoz, és hoztunk motorburkolatot, amit már menet közben szórtam be a hátsó ülésre, checkpoint two kilőve. Elszaladtunk tesómhoz, de épp nem volt szén a vízipipához, ezért csak csomagbeadás meg sütizabálás volt a program, és már úton is voltunk a negyedik checkpoint felé. Pest határában az út szélén láttam egy eléggé rütyvedt BIS-t, gondoltam megnézem, hátha eladó. Időközben kijött a tulaj, így beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ő a narancssárga BIS-es csávó, és az általam észrevett példány alkatrésznek van. Rövid pofázás után innen is továbbálltunk, és megérkeztünk végül az utolsó úticélhoz is, Érdre:
Ladás kollégáknak ajánlom figyelmébe a Rónai Márton névre hallgató fiatalembert. Marci elvetemült Zsigulis, és azon felül, hogy figyelemreméltóan szép autói vannak (a kék járgánya szerepelt a Veteránban is), szinte fejből vág minden, a kocsira vonatkozó típustörténeti adatot (a legapróbb részletekig), valamint tele van a háza beszerezhetetlennek tartott alkatrészek garmadájával. Amellett, hogy vettünk tőle két gyári orosz küszöböt és két taposót, még megnéztük a gyűjtemény két darabját is: Egy 74-es 2103-ast (az ikerlámpás ezerötös), aminek az ülésén nemrég még rajta volt a gyári fólia is, illetve a Veteránban is szerepelt kék 2101-es Zsigát. Mindkét kocsi olyan, mintha most jött volna a gyárból, hihetetlen szépek. Jól elpofáztuk az időt, így volt vagy este 9, mire felkötöztük a tetőcsomagtartóra a két "sílécet". Legalább már elmondható, hogy volt Lada-küszöb is a Polskimon. A hazaút eseménytelenül telt, nem égettünk olajat, úgyhogy alles gut.
Másnap reggel kezdtem az első munkanapom az új melóhelyemen: egy Mercedes 300SL replikát kellett meggyógyítanunk. A replikák a Pagoda-Merci padlólemezére épülnek, és üvegszálas műanyag a kasztnijuk. A kocsit korábban már "restaurálták" így ennek a nyomait kellett eltüntetnünk. A két hátsó váznyúlványba belefoltoztak iszonyat kókány módon, így ezeket a taknyolásokat egy az egybe kivágtuk, és gyakorlatilag újraalkottuk a váznyulvány érintett szakaszait. Természetesen a foltozások rá voltak lapolva a szétrohadt gyári lemezre, csak hogy még egyszerűbb legyen a sorsunk. Mindezzel egy nap alatt végezni kellett, mert ma (azaz csütörtökön) vitték is fényezni az SL-t. Vicces lett volna úgy odaadni a fényezőnek, hogy: "Itt a kocsi, rögtön belelapátolom neked egy vödörbe."
Szóval indításnak elég húzós napom volt, elég esetlen voltam az elején, de azért sikerült belerázódni. A kollégák bíztattak, hogy ha belejövök, már fogat mosni is flexszel fogok.
Ma egy alkatrésznek szánt Fecske-coupéról (W111 - 280 SE) szereltük le az ajtókat, és azokat atomjaira szedtük, mert mennek rá a Fecske cabrióra, ami a következő falat lesz. Hihetetlen durván összetett de egyben eléggé átgondolt konstrukció ez az öreg fecskefarkú Merci, szétszedés közben nem győztem csodálkozni. Meló közben beugrott Karki és Bezil, a látogatás rövidsége ellenére is jól eldumálgattunk.
Pógár Jenő is megmondta: "Úgy megy a' élet, ha zajlik!" Hát most zajlik.
Tegnapelőtt volt egy nagyobbacska kör, részint szakmai, részint szórakozási, részint pedig alkatrész-szállítási céllal. Van a Közlekedési Múzeumnak ez az időszaki kiállítása "Szovjet Luxusautók" címmel, ezt néztük meg az egyik kollégámmal, aki egyébként civilben egy 1974-es Zsiguli restaurátora és boldog tulajdonosa egy személyben. Kedden reggel 9 környékén indultunk tehát Pestre, de előző este még felszereltem Tóbiásra a jugoszláv csodát (a tetőcsomagtartót), mert tudtam, hogy hazafelé velünk utazik két Zsiguli-küszöb is.
Az odaút eseménytelenül telt, a 70-es főúton robogtunk ezerrel, de aztán Pest határában kezdett égett olajszag terjengeni az utastérben. Kiálltam egy benyakútnál megnézni, hogy mi a tarka lófasz van már megint. Kinyitottam a motorháztetőt és kis híján felsikítottam, pedig azért az idegrendszerem elég edzett. Na de ez azért még nekem is sok volt: tócsákban állt az olaj a motortérben, de valami iszonyatos mennyiségben. Eléggé GNÁT volt, na. Szelepdekni-tömítés persze, már megint, mi más?
Igazából bosszankodni kár volt, meg felesleges is, így hát csak álltunk, néztük a blokkot aztán röhögtünk. Egy kis motortér-pucolás és némi gyors szervizelés után ellenőriztem az olajszintet, és meglepő módon még volt benne, így megkockáztattam a továbbmenést. Szerencsére hatásos volt, és ugyan az olajfolyás nem szűnt meg, de jelentősen méréséklődött. A Közlekedés Múzeumnál ismételt motorvizslatás és olajszint-nézés után bemenetünk, hogy megnézzük a kiállítást. Aki még nem volt, de érdeklődik a veterán autók iránt, annak kötelező megnézni a "Szovjet Luxusautók" című időszaki kiállítást. (Április 19-ig van, úgyhogy gyerünk!) Nagyon érdekes, informatív kis tárlat volt, azt kell hogy mondjam. Nagyon sok új infóval lettünk gazdagabbak, és még szakmai szemmel is. Van GAZ-14-es Csajka, és 3111-es Volga, amivel egyszerű civilként körülbelül esélytelen, hogy összefusson az ember, de a hengerenként 3 szelepes 3210-es Volga is erősen ebbe a kategóriába tartozik. Ha csak nem jársz rendszeresen Oroszországra, kábé olyan gyakran látsz ilyet, amilyen gyakran a tahóröcsögei Jenő bácsi kapja el Pamela Andersont egy laza análra. (Gy. k.: nagyjából soha.)
Érdemes korán menni, mert hosszú órákig tartó garantált nyálcsorgatásra lehet számítani, a múzeum többi része is érdekes, több napra való információáradatot zúdít az emberre.
Gyors kaja után bekukkantottunk KG-ékhoz, és hoztunk motorburkolatot, amit már menet közben szórtam be a hátsó ülésre, checkpoint two kilőve. Elszaladtunk tesómhoz, de épp nem volt szén a vízipipához, ezért csak csomagbeadás meg sütizabálás volt a program, és már úton is voltunk a negyedik checkpoint felé. Pest határában az út szélén láttam egy eléggé rütyvedt BIS-t, gondoltam megnézem, hátha eladó. Időközben kijött a tulaj, így beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ő a narancssárga BIS-es csávó, és az általam észrevett példány alkatrésznek van. Rövid pofázás után innen is továbbálltunk, és megérkeztünk végül az utolsó úticélhoz is, Érdre:
Ladás kollégáknak ajánlom figyelmébe a Rónai Márton névre hallgató fiatalembert. Marci elvetemült Zsigulis, és azon felül, hogy figyelemreméltóan szép autói vannak (a kék járgánya szerepelt a Veteránban is), szinte fejből vág minden, a kocsira vonatkozó típustörténeti adatot (a legapróbb részletekig), valamint tele van a háza beszerezhetetlennek tartott alkatrészek garmadájával. Amellett, hogy vettünk tőle két gyári orosz küszöböt és két taposót, még megnéztük a gyűjtemény két darabját is: Egy 74-es 2103-ast (az ikerlámpás ezerötös), aminek az ülésén nemrég még rajta volt a gyári fólia is, illetve a Veteránban is szerepelt kék 2101-es Zsigát. Mindkét kocsi olyan, mintha most jött volna a gyárból, hihetetlen szépek. Jól elpofáztuk az időt, így volt vagy este 9, mire felkötöztük a tetőcsomagtartóra a két "sílécet". Legalább már elmondható, hogy volt Lada-küszöb is a Polskimon. A hazaút eseménytelenül telt, nem égettünk olajat, úgyhogy alles gut.
Másnap reggel kezdtem az első munkanapom az új melóhelyemen: egy Mercedes 300SL replikát kellett meggyógyítanunk. A replikák a Pagoda-Merci padlólemezére épülnek, és üvegszálas műanyag a kasztnijuk. A kocsit korábban már "restaurálták" így ennek a nyomait kellett eltüntetnünk. A két hátsó váznyúlványba belefoltoztak iszonyat kókány módon, így ezeket a taknyolásokat egy az egybe kivágtuk, és gyakorlatilag újraalkottuk a váznyulvány érintett szakaszait. Természetesen a foltozások rá voltak lapolva a szétrohadt gyári lemezre, csak hogy még egyszerűbb legyen a sorsunk. Mindezzel egy nap alatt végezni kellett, mert ma (azaz csütörtökön) vitték is fényezni az SL-t. Vicces lett volna úgy odaadni a fényezőnek, hogy: "Itt a kocsi, rögtön belelapátolom neked egy vödörbe."
Szóval indításnak elég húzós napom volt, elég esetlen voltam az elején, de azért sikerült belerázódni. A kollégák bíztattak, hogy ha belejövök, már fogat mosni is flexszel fogok.
Ma egy alkatrésznek szánt Fecske-coupéról (W111 - 280 SE) szereltük le az ajtókat, és azokat atomjaira szedtük, mert mennek rá a Fecske cabrióra, ami a következő falat lesz. Hihetetlen durván összetett de egyben eléggé átgondolt konstrukció ez az öreg fecskefarkú Merci, szétszedés közben nem győztem csodálkozni. Meló közben beugrott Karki és Bezil, a látogatás rövidsége ellenére is jól eldumálgattunk.
Pógár Jenő is megmondta: "Úgy megy a' élet, ha zajlik!" Hát most zajlik.
2009.02.19. Csütörtök
Má' megint csak ezek az öreg, rozsdás szarok. Kicsit már kezd unalmas lenni ez a csávó.
Hosszú (oké, relatíve hosszú) ideje nem írtam ide semmit, meglepő módon azért, mert nem történt semmi. Tóbiás ment, működött minden gond nélkül, de viszonylag keveset használtam, mert inkább a céges 206-osba raktam a kilométereket. Történés mindössze annyi volt, hogy egy faszparaszt manőverkirály nekiment a kocsinak, - valszeg akkor amikor az a melóhelyem előtt parkolt - és sikeresen kitört egy darabot a hátsó lámpámból, majd angolosan távozott. Betétlap persze sehol, mert ugye minek is az. Az egészben az a leggyönyörűbb, hogy ezt a fajta piros-fehér burát gyakorlatilag lehetetlen beszerezni, úgyhogy örö é bódottá van. Nem tudom ki volt a tettes, de őszinén kívánom neki, hogy szarjon rozmárt, miközben a halott nagypjával közösül.
Műszakilag a járgány teljesen egyben van, egyedül a szelepdekni-tömítés fosta el magát, aminek következtében a Fehérvár-Budapest-Fehérvár távon teleszórta a motorteret olajjal gép, de a működésben ez se okozott igazi fennakadást. Vettem kemény 150 pénzért parafa tömítést, kicseréltem, megpucoltam a mocit és környékét, majd egy ismételt Fvár-Bp-Fvár körön megnéztem, hogy milyen lett. Hát még mindig enged, pedig vadiúj a tömítés. Ma vettem bele olajat (Valvoline Turbo 15W-50-es, szokás szerint), hogy legyen mivel utántölteni, mert már eléggé kevés volt a járgányban.
Bár nem írtam róla, de érkezett hozzám egy szerelmes levél, hogy csináltak egy szép fényképet a kocsimról Sukoró belterületén, és hogy ez 30 ezer forint lesz. Ma bementem a fényképészekhez, hogy megnézzem: sajnos a kocsinak a rondábbik oldalát fotózták, ráadásul csak fekete-fehér,de mondtam, hogy oké egye fene, kifizetem. Sőt, 100 Ft illetékbélyeg ellenében kértem egy példányt itthonra, ezen már nem múlik. Az ügyintéző csajok aranyosak voltak, bár nem néztek teljesen normálisnak, amikor mutatták a fotót, én meg mondtam, hogy: "Na ja, nem bírtam a lóerőkkel."
Amikor ezzel végeztem, elzúztam műhelylátogatásra a Horváth szerviz nevű helyre, ami - mint a neve is mutatja- egy szerviz, de nem Horváthokat javítanak. Velem különben se tudnának mit kezdeni, mert menthetetlen vagyok. Na szóval a műhelylátogatás apropóját a mellékelt fotókon lehet látni: természetesen veterán járgányok. A műhely németországból kapja a megrendeléseket, veteránokat restaurálnak. Többnyire Merciket, de volt már itt Jaguar, Porsche meg sok egyéb más is, például találkoztam egy Ford Cortinával is az egyik kocsiállásban.
Ami igazán extra ebben a műhelyben, az az, hogy itt készülnek majd a jövőben a Mercedes 300 SL replikák, üvegszálas műanyag karosszériával, a Pagoda Merci padlólemezére. A fotókon látható két darab az tulajdonképpen prototípus. Százötvenezer euróért vesztegetik őket szemben egy eredeti SL félmillió eurós árával, szóval lesz rá kereslet.
A másik érdekesség, hogy itt készül a németországban gyártott Horch 853-as replikákhoz némelyik részegység, például találkoztam egy komplett Horch alvázzal.
Ez olyan szintű járgány, hogy még a replika is milliós tétel euróban. Nagyon nem semmi dolgok ezek. A látogatás apropója meg - a személyes kíváncsiság kiélésén kívül - az volt, hogy megnéztem a leendő munkahelyem: jövő hét szerdán kezdek.
Asszem örülök, asszem be fogok rúgni, asszem nem is kicsit.
Hosszú (oké, relatíve hosszú) ideje nem írtam ide semmit, meglepő módon azért, mert nem történt semmi. Tóbiás ment, működött minden gond nélkül, de viszonylag keveset használtam, mert inkább a céges 206-osba raktam a kilométereket. Történés mindössze annyi volt, hogy egy faszparaszt manőverkirály nekiment a kocsinak, - valszeg akkor amikor az a melóhelyem előtt parkolt - és sikeresen kitört egy darabot a hátsó lámpámból, majd angolosan távozott. Betétlap persze sehol, mert ugye minek is az. Az egészben az a leggyönyörűbb, hogy ezt a fajta piros-fehér burát gyakorlatilag lehetetlen beszerezni, úgyhogy örö é bódottá van. Nem tudom ki volt a tettes, de őszinén kívánom neki, hogy szarjon rozmárt, miközben a halott nagypjával közösül.
Műszakilag a járgány teljesen egyben van, egyedül a szelepdekni-tömítés fosta el magát, aminek következtében a Fehérvár-Budapest-Fehérvár távon teleszórta a motorteret olajjal gép, de a működésben ez se okozott igazi fennakadást. Vettem kemény 150 pénzért parafa tömítést, kicseréltem, megpucoltam a mocit és környékét, majd egy ismételt Fvár-Bp-Fvár körön megnéztem, hogy milyen lett. Hát még mindig enged, pedig vadiúj a tömítés. Ma vettem bele olajat (Valvoline Turbo 15W-50-es, szokás szerint), hogy legyen mivel utántölteni, mert már eléggé kevés volt a járgányban.
Bár nem írtam róla, de érkezett hozzám egy szerelmes levél, hogy csináltak egy szép fényképet a kocsimról Sukoró belterületén, és hogy ez 30 ezer forint lesz. Ma bementem a fényképészekhez, hogy megnézzem: sajnos a kocsinak a rondábbik oldalát fotózták, ráadásul csak fekete-fehér,de mondtam, hogy oké egye fene, kifizetem. Sőt, 100 Ft illetékbélyeg ellenében kértem egy példányt itthonra, ezen már nem múlik.
Az ügyintéző csajok aranyosak voltak, bár nem néztek teljesen normálisnak, amikor mutatták a fotót, én meg mondtam, hogy: "Na ja, nem bírtam a lóerőkkel." Amikor ezzel végeztem, elzúztam műhelylátogatásra a Horváth szerviz nevű helyre, ami - mint a neve is mutatja- egy szerviz, de nem Horváthokat javítanak. Velem különben se tudnának mit kezdeni, mert menthetetlen vagyok.
Na szóval a műhelylátogatás apropóját a mellékelt fotókon lehet látni: természetesen veterán járgányok. A műhely németországból kapja a megrendeléseket, veteránokat restaurálnak. Többnyire Merciket, de volt már itt Jaguar, Porsche meg sok egyéb más is, például találkoztam egy Ford Cortinával is az egyik kocsiállásban. Ami igazán extra ebben a műhelyben, az az, hogy itt készülnek majd a jövőben a Mercedes 300 SL replikák, üvegszálas műanyag karosszériával, a Pagoda Merci padlólemezére. A fotókon látható két darab az tulajdonképpen prototípus. Százötvenezer euróért vesztegetik őket szemben egy eredeti SL félmillió eurós árával, szóval lesz rá kereslet.
A másik érdekesség, hogy itt készül a németországban gyártott Horch 853-as replikákhoz némelyik részegység, például találkoztam egy komplett Horch alvázzal.
Ez olyan szintű járgány, hogy még a replika is milliós tétel euróban. Nagyon nem semmi dolgok ezek. A látogatás apropója meg - a személyes kíváncsiság kiélésén kívül - az volt, hogy megnéztem a leendő munkahelyem: jövő hét szerdán kezdek.
Asszem örülök, asszem be fogok rúgni, asszem nem is kicsit.
2009.01.22. Csütörtök
Már megint csak a rozsdás vasak!
Ma is elmentünk egy oldtimer-magángyűjteményt megkukkantani, részint bizniszelni, részint meg - én legalábbis - témát gyűjteni a közeljövőben megírandó cikkekhez. Na ez itt a vasárnapihoz képest a másik véglet: semmi kókányolás, mindegyik autó pöcc-röff. Vagy eredeti cirka 70 éves fényezés, vagy pedig milliókért fullosra restaurált járgányok, amin az utolsó patentig minden gyári cucc. Megint csak képregény következik:
1.) és 2.) Mercedes W111 220 SE, azaz a Fecske-Merci. Kasznizni nem kellett, egyedül fényezés kellett neki, a piros belső is teljesen újszerű állapotú. Fincsi.
3.) A Fecske motortere. Sorhatos, injektoros kis dög, a valaha gyártott egyik legjobb Merci-motorral. A motortérben a fényezés eredeti gyári.
4.) Citroen C4 Camionette. Minden gyári rajta, még a gumik is. A fényezésen már eléggé látszik az idő, de amúgy full üzemképes, a lapos hengerfejes SV motor simán elviszi hetvennel. Azaz csak vinné, ha a kocsival egykorú gumik nem eresztenének le folyton. De a platón már ott vannak az eredetihez megszólalásig hasonlító vadiúj diagonál Michelin-ek.
5.) Na itt az előbb említett plató, meg a gyári eredeti ponyva. Aki járt az Oldtimer Show-n, az láthatta élőben is a járgányt.
6.) és 7.) Renault vagy Primaquatre vagy Novaquatre, igazából a rák tudja. Szintén eredeti állapotban, üzemképesen. Valszeg inkább Primaquatre, legalábbis szerintem.
8.) Peugeot 202, ugyancsak eredeti festéssel, üzemképes, akár napi szinten is használható állapotban. A matricázás a korabeli Michelin reklámautókkal megegyező, de természetesen az nem eredeti. A gyári extraként rendelhető piros Pilot felnik és a fém tolótető viszont igen. Tök simán jár, egy pici szelephangja van, de sok mai autó megirigyelhetné.
9.) Ilyen a popója a 202-esnek. A pótkerék középrészét takaró króm sapit levéve láthatóvá válik a tanksapka.
10.) és 11.) Mercedes W115 230 Automatic. Ez meg simán csak szép.
12.) Na meg a végére még egy bónusz kép a Peugeot hűtőrácsáról és a mögé rejtett fényszórókról. Vessetek egy pillantást az emblémára, szerintem zseniális.
Ma is elmentünk egy oldtimer-magángyűjteményt megkukkantani, részint bizniszelni, részint meg - én legalábbis - témát gyűjteni a közeljövőben megírandó cikkekhez. Na ez itt a vasárnapihoz képest a másik véglet: semmi kókányolás, mindegyik autó pöcc-röff. Vagy eredeti cirka 70 éves fényezés, vagy pedig milliókért fullosra restaurált járgányok, amin az utolsó patentig minden gyári cucc. Megint csak képregény következik:
1.) és 2.) Mercedes W111 220 SE, azaz a Fecske-Merci. Kasznizni nem kellett, egyedül fényezés kellett neki, a piros belső is teljesen újszerű állapotú. Fincsi.
3.) A Fecske motortere. Sorhatos, injektoros kis dög, a valaha gyártott egyik legjobb Merci-motorral. A motortérben a fényezés eredeti gyári.
4.) Citroen C4 Camionette. Minden gyári rajta, még a gumik is. A fényezésen már eléggé látszik az idő, de amúgy full üzemképes, a lapos hengerfejes SV motor simán elviszi hetvennel. Azaz csak vinné, ha a kocsival egykorú gumik nem eresztenének le folyton. De a platón már ott vannak az eredetihez megszólalásig hasonlító vadiúj diagonál Michelin-ek.
5.) Na itt az előbb említett plató, meg a gyári eredeti ponyva. Aki járt az Oldtimer Show-n, az láthatta élőben is a járgányt.
6.) és 7.) Renault vagy Primaquatre vagy Novaquatre, igazából a rák tudja. Szintén eredeti állapotban, üzemképesen. Valszeg inkább Primaquatre, legalábbis szerintem.
8.) Peugeot 202, ugyancsak eredeti festéssel, üzemképes, akár napi szinten is használható állapotban. A matricázás a korabeli Michelin reklámautókkal megegyező, de természetesen az nem eredeti. A gyári extraként rendelhető piros Pilot felnik és a fém tolótető viszont igen. Tök simán jár, egy pici szelephangja van, de sok mai autó megirigyelhetné.
9.) Ilyen a popója a 202-esnek. A pótkerék középrészét takaró króm sapit levéve láthatóvá válik a tanksapka.
10.) és 11.) Mercedes W115 230 Automatic. Ez meg simán csak szép.
12.) Na meg a végére még egy bónusz kép a Peugeot hűtőrácsáról és a mögé rejtett fényszórókról. Vessetek egy pillantást az emblémára, szerintem zseniális.
2009.01.19. Hétfő -Pikcsör ápdét
Két dolognak nem volt híján ez a hétvége: kilométernek és történésnek. Mindkettőből kijutott bőven. Vasárnap kora reggel indultunk Szegedre egy haverommal megnézni egy 1926-os Ford T-modellt, vásárlási célzattal. Előző este még befért egy Mystery Gang koncert, amit vétek lett volna kihagyni, de nem rúgtunk be nagyon mert a reggel 7 órás indulást azért komolyan kellett venni. (A koncerten találkoztam egy régi polskis ismerőssel, Gééével, akivel még az őskorban, a Netclubos időkben bandáztunk. Időközben ő váltott Polskiról egy Oldsmobile Cutlass-ra. )
Reggel félkómásan irány Szeged. Egy Kistelek környéki veterángyűjtőhöz és -kereskedőhöz mentünk, akinek volt egy eladó T-modellje, de gyelőre tréler nélkül, csak állapotfelmérni és alkudozni. Amikor bementünk az udvarba, azt hittem, lehugyozom a bokám: mindenféle veterán autó, de valami százas mennyiségben. Ott nyargalásztam körbe aztán fotóztam eszeveszett módon. Sajnos ide nem fér fel az összes, de azért ízelítőképp felrakok párat.
1.) Ez egy Oldsmobile 88-as, ami látható a Szegedi Szabadtéri Színpad előadásaiban, mint "mellékszereplő".
2.) Két csinos olasz öreglány: Első szériás Fiat 850 Coupé (nem Sport Coupé!), és egy Alfa Romeo Giulia 2.0 Berlina. Hát nem imádnivalóak?
3.) Magyar papíros '69-es Mustang Convertible, mellette egy hasonló évjáratú Coupé.
4.) Fiat 1400, restaurálás közben.
5.) Rolls-Royce Silver Phantom. Monumentális, fenomenális, brutális, hűbazzeg.
6.) És amikor már a csúnya szavakból is kifogytál, akkor jön egy ilyen Bentley roadster. Aaaaargh... (Azt a kiakasztott Mikulást is csak most vettem észre, ahogy utólag néztem a képet. Ott helyben rohadtul másfelé koncentráltam.)
7.) Fiat 514 Roadster, eredeti fényezéssel. Összesen négy darab létezik belőle a világon. Ebből kettő és fél ott volt. Ez a kemény, nem az Ossian.
8.) Na, ez itt a T-Ford, amiért mentünk. Ami pozitív az az, hogy nagyjából mindene megvan, az első futómű össze van rakva, az alváz jó, a motor rendben van, és ráadásul négyajtós kabrió, ami azt jelenti, hogy alapból másfélszer annyit ér, mint egy keménytetős. Némi lemezmunka van vele, de nem vészes. A negatív az az, hogy ez így egymillió-hatszáz. Egy milla környékén még meg is érné, így viszont erősen kétséges, hogy megvalósul-e a prodzsekt.
Egyelőre ennyi. Kicsit lassan halad a képfeltöltés, keveset meg nem tudok közülük kiválasztani, szóval ma este, (meg tán még holnap is) jön a történet folytatása, amiben mesélek arról is, hogy Szögedről hazaérve rögtön Veszprém felé vettem az irányt, ahol egy mosolygós fiatalembertől kaptam két darab műanyagot. Folyt. köv.
Na, ÁÁÁÁPDÉÉÉT!
Itt van még pár fotó, holnap már nem írok külön bejegyzést emiatt, azé' mert azé'.
9.) Chevy Vega Coupé, az egyik régi nagy kedvencem, pedig nincs benne vényóc, csak egy 2.3-as négyhengeres. Tulajdonképpen ez az amcsi Smart, vagy valami ilyesmi...
10.) Hervadt X1/9-es Fiat fél milláért. Ennyiért jár hozzá egy másiknak még pár alkatrésze. Kétszázért még tán kéne is.
11.) Alfetta GTV 2.0 nem túl rózsás állapotban. Mellette törött, rohadt 500-as. Kéne mindkettő, nagyon. A GTV az egyetlen olyan kocsi a telepen, amiért még ki is fizetnék annyit, amennyit kér érte az ember.
12.) Első tulajos VW Bogár. Lajoskának sok szeretettel.
13.) Plymouth Valiant. Ilyet kergetett az zakkant kamionos a Peterbiltjével a Duel című 1971-es filmben. Csak a szín meg az évjárat nem stimmel, az állapot az a film vége felé már nagyjából hasonló.
14.) Ez meg egy Bentley Mulsanne.
15.) És végül, de utolsósorban egy rejtvény. Aki az utolsó képen látható gépjármű típusát helyesen tippeli meg, annak a nyereménye nem más, mint a holnapi mosogatás. Ha évjáratot is mond, akkor még a szemetet is kiviheti. Nőnemű pályázók számára nyitott a lehetőség, hogy a nyereményt egyéb kellemes aktivitással váltsák ki.
)Reggel félkómásan irány Szeged. Egy Kistelek környéki veterángyűjtőhöz és -kereskedőhöz mentünk, akinek volt egy eladó T-modellje, de gyelőre tréler nélkül, csak állapotfelmérni és alkudozni. Amikor bementünk az udvarba, azt hittem, lehugyozom a bokám: mindenféle veterán autó, de valami százas mennyiségben. Ott nyargalásztam körbe aztán fotóztam eszeveszett módon. Sajnos ide nem fér fel az összes, de azért ízelítőképp felrakok párat.
1.) Ez egy Oldsmobile 88-as, ami látható a Szegedi Szabadtéri Színpad előadásaiban, mint "mellékszereplő".
2.) Két csinos olasz öreglány: Első szériás Fiat 850 Coupé (nem Sport Coupé!), és egy Alfa Romeo Giulia 2.0 Berlina. Hát nem imádnivalóak?
3.) Magyar papíros '69-es Mustang Convertible, mellette egy hasonló évjáratú Coupé.
4.) Fiat 1400, restaurálás közben.
5.) Rolls-Royce Silver Phantom. Monumentális, fenomenális, brutális, hűbazzeg.
6.) És amikor már a csúnya szavakból is kifogytál, akkor jön egy ilyen Bentley roadster. Aaaaargh... (Azt a kiakasztott Mikulást is csak most vettem észre, ahogy utólag néztem a képet. Ott helyben rohadtul másfelé koncentráltam.)
7.) Fiat 514 Roadster, eredeti fényezéssel. Összesen négy darab létezik belőle a világon. Ebből kettő és fél ott volt. Ez a kemény, nem az Ossian.
8.) Na, ez itt a T-Ford, amiért mentünk. Ami pozitív az az, hogy nagyjából mindene megvan, az első futómű össze van rakva, az alváz jó, a motor rendben van, és ráadásul négyajtós kabrió, ami azt jelenti, hogy alapból másfélszer annyit ér, mint egy keménytetős. Némi lemezmunka van vele, de nem vészes. A negatív az az, hogy ez így egymillió-hatszáz. Egy milla környékén még meg is érné, így viszont erősen kétséges, hogy megvalósul-e a prodzsekt.
Egyelőre ennyi. Kicsit lassan halad a képfeltöltés, keveset meg nem tudok közülük kiválasztani, szóval ma este, (meg tán még holnap is) jön a történet folytatása, amiben mesélek arról is, hogy Szögedről hazaérve rögtön Veszprém felé vettem az irányt, ahol egy mosolygós fiatalembertől kaptam két darab műanyagot. Folyt. köv.
Na, ÁÁÁÁPDÉÉÉT!
Itt van még pár fotó, holnap már nem írok külön bejegyzést emiatt, azé' mert azé'.
9.) Chevy Vega Coupé, az egyik régi nagy kedvencem, pedig nincs benne vényóc, csak egy 2.3-as négyhengeres. Tulajdonképpen ez az amcsi Smart, vagy valami ilyesmi...
10.) Hervadt X1/9-es Fiat fél milláért. Ennyiért jár hozzá egy másiknak még pár alkatrésze. Kétszázért még tán kéne is.
11.) Alfetta GTV 2.0 nem túl rózsás állapotban. Mellette törött, rohadt 500-as. Kéne mindkettő, nagyon. A GTV az egyetlen olyan kocsi a telepen, amiért még ki is fizetnék annyit, amennyit kér érte az ember.
12.) Első tulajos VW Bogár. Lajoskának sok szeretettel.
13.) Plymouth Valiant. Ilyet kergetett az zakkant kamionos a Peterbiltjével a Duel című 1971-es filmben. Csak a szín meg az évjárat nem stimmel, az állapot az a film vége felé már nagyjából hasonló.
14.) Ez meg egy Bentley Mulsanne.
15.) És végül, de utolsósorban egy rejtvény. Aki az utolsó képen látható gépjármű típusát helyesen tippeli meg, annak a nyereménye nem más, mint a holnapi mosogatás. Ha évjáratot is mond, akkor még a szemetet is kiviheti. Nőnemű pályázók számára nyitott a lehetőség, hogy a nyereményt egyéb kellemes aktivitással váltsák ki.
2008.12.15. Hétfő
Szombaton kitaláltam, hogy megyek egy kört a járgánnyal, gondoltam megnézem a Tropicariumot, mert a teszkós halpultban unalmas volt már a műsor. Ahogy mentem ki Fehérvárról, hát nem elém kerül négy kispolszki? Lassan mentek csak mert az elsőre a tulaj rákókányolt egy Suzuki Jimny bódét, aztán kicsit nehezen bírta. Mindegy, mentem mögöttük, mert érdekes módon ugyanarra mentek, mint én. A Campona parkolójában rengeteg Polski Fiat 126p típusú személygépjármű állt, beálltam oda én is, gondoltam, hogy ennek a típusnak külön parkoló van. Amikor kiszálltam jöttek oda hozzám mindenféle emberek, én meg nem akartam megharagítani őket, ezért illedelmesen köszöntem, ahogy anyu tanította nekem kiskoromban.
A Tropicariumban voltak halak, amik úsztak, meg egyéb állatok, amik nem. Érdekes volt, na. Kint a parkolóban aztán zsákmányoltam gyertyagumit meg fűthető hátsó szélvédőt egy utcai árustól, meg eladtam pár polskis naptárat, mert véletlenül épp volt nálam, aztán elmentem kajálni. Az étterem felé vezető úton is elém meg mögém került néhány kispolszki, ekkor már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy ezek követnek. Az éttermben ezek a népek valami szeánszot tartottak, amíg nem jött a kaja. A kaja meglehetős mértékben frankó volt: finom is, meg szép nagy adag is, úgy bezabáltam, hogy öröm volt nézni. A kajálás végeztével még a parkolóban nézegettük egymásét (kocsiról van szó természetesen), egy Grosso nevű egyén járművét ki is próbáltam egy pár kör erejéig. Aztán mindenki ment a Szerjózsa minden irányába.
Este én még Pesten maradtam egy kicsit bulizni a Moszkvics nevű szórakozóhelyen (Városligeti fasor 44.), ahol egy ismerős zenekar koncertezett. Úgy terveztem, hogy csak lájtos dolog lesz, mert vasárnap mennem kellett egyik haveromnak segíteni veterán mocit restaurálni. A lájtos buli sajnos ott vérzett el, hogy jól teleettem magam még az étteremben, és a sör már alig fért el a gyomromban, így kénytelen voltam Unicumozni (de csak az emésztés segítése végett). A másik két végzetes hiba az volt hogy Moszkvics-tulajdonosoknak kedvezményes áron volt a pia, illetve hogy nagyon jó hangulat kerekedett, mert vagy 1 órányi ráadást játszott a banda, úgyhogy alacsonyan szálltak a székek és az Unimukkok így kicsit széjjelcsaptuk magunkat a kis társaságommal.
Érthető módon a másnap reggeli koránkelés érdeklődés hiányában elmaradt. Kora délutánra sikerült nagyjából emberformát öltenem, aztán zúztam le Fehérvárra, ahol már vártak a műhelyben. Előtte még hazaugrottam, kiraktam a szélvédőt, bepakoltam pár alkatrészt, ami a Fiat 500-ashoz kellett Mikinek, és elhúztam hozzá. Az alkatrészek átadásakor kaptam Mikitől ajándékba egy Abarth-kulcstartót. Érthető módon örültem neki, mint hülyegyerek a ringlispílen. Utána mentem Csocsó cimborámhoz, a műhelybe. Ott nekiestünk az ötvenes évekbeli SR2-es Simsonnak: szépen szisztematikusan szétbontottuk, az egészet végig dokumentáltuk fotókkal, szerencsére az eredeti csavarok nagy hányada is menthető. Sokkal kisebb szívás volt ez a bontás, mint amire számítottam.
Tóbiás az egész hétvégén jól viselkedett: kábé 200 kilométert tekertem bele, ez volt tuljadonképpen az első próbautam a BIS váltóval, úgyhogy volt egy kis para, de szerencsére nem volt alapja. Hidegen még kicsit nehezen veszi a kettest, de pár kilométer után már teljesen oké a dolog. Néhányszor még így is kidobja, de egy kulisszaállítás után szerintem megoldódik a dolog. Nem zajos a váltó, és országúton zseniális. Vasárnap hazafelé volt alakalmam kipróbálni: a 110-es utazót is simán, kényelmesen lehet vele tartani, a nagyobb emelkedőkön néha már sok neki a négyes, de a hosszú hármas olyankor kihúz a szarból. A fogyasztás is csökkent némileg. A kartergáz-olajleválasztó cuccnak (alias részecskegyorsító ) köszönhetően a motortér tök tiszta, semmi olajat nem nyomott ki ezalatt a 200 kilométer alatt.
Szóval, mindent összevetve jó kis pörgős hétvége volt. Köszönet a találkozó szervezőinek, és a sok elvetemült kispolákosnak a jó hangulatért. Aki vett naptárat, annak ezúton is köszi, és használja egészséggel! Illetve még tenkjú KeMának az útbaigazításért, és Mikinek az Abarth-os kulcstartóért!
A Tropicariumban voltak halak, amik úsztak, meg egyéb állatok, amik nem. Érdekes volt, na. Kint a parkolóban aztán zsákmányoltam gyertyagumit meg fűthető hátsó szélvédőt egy utcai árustól, meg eladtam pár polskis naptárat, mert véletlenül épp volt nálam, aztán elmentem kajálni. Az étterem felé vezető úton is elém meg mögém került néhány kispolszki, ekkor már kezdett nagyon gyanús lenni, hogy ezek követnek. Az éttermben ezek a népek valami szeánszot tartottak, amíg nem jött a kaja. A kaja meglehetős mértékben frankó volt: finom is, meg szép nagy adag is, úgy bezabáltam, hogy öröm volt nézni. A kajálás végeztével még a parkolóban nézegettük egymásét (kocsiról van szó természetesen), egy Grosso nevű egyén járművét ki is próbáltam egy pár kör erejéig. Aztán mindenki ment a Szerjózsa minden irányába.
Este én még Pesten maradtam egy kicsit bulizni a Moszkvics nevű szórakozóhelyen (Városligeti fasor 44.), ahol egy ismerős zenekar koncertezett. Úgy terveztem, hogy csak lájtos dolog lesz, mert vasárnap mennem kellett egyik haveromnak segíteni veterán mocit restaurálni. A lájtos buli sajnos ott vérzett el, hogy jól teleettem magam még az étteremben, és a sör már alig fért el a gyomromban, így kénytelen voltam Unicumozni (de csak az emésztés segítése végett). A másik két végzetes hiba az volt hogy Moszkvics-tulajdonosoknak kedvezményes áron volt a pia, illetve hogy nagyon jó hangulat kerekedett, mert vagy 1 órányi ráadást játszott a banda, úgyhogy alacsonyan szálltak a székek és az Unimukkok így kicsit széjjelcsaptuk magunkat a kis társaságommal.
Érthető módon a másnap reggeli koránkelés érdeklődés hiányában elmaradt. Kora délutánra sikerült nagyjából emberformát öltenem, aztán zúztam le Fehérvárra, ahol már vártak a műhelyben. Előtte még hazaugrottam, kiraktam a szélvédőt, bepakoltam pár alkatrészt, ami a Fiat 500-ashoz kellett Mikinek, és elhúztam hozzá. Az alkatrészek átadásakor kaptam Mikitől ajándékba egy Abarth-kulcstartót. Érthető módon örültem neki, mint hülyegyerek a ringlispílen.
Utána mentem Csocsó cimborámhoz, a műhelybe. Ott nekiestünk az ötvenes évekbeli SR2-es Simsonnak: szépen szisztematikusan szétbontottuk, az egészet végig dokumentáltuk fotókkal, szerencsére az eredeti csavarok nagy hányada is menthető. Sokkal kisebb szívás volt ez a bontás, mint amire számítottam.Tóbiás az egész hétvégén jól viselkedett: kábé 200 kilométert tekertem bele, ez volt tuljadonképpen az első próbautam a BIS váltóval, úgyhogy volt egy kis para, de szerencsére nem volt alapja. Hidegen még kicsit nehezen veszi a kettest, de pár kilométer után már teljesen oké a dolog. Néhányszor még így is kidobja, de egy kulisszaállítás után szerintem megoldódik a dolog. Nem zajos a váltó, és országúton zseniális. Vasárnap hazafelé volt alakalmam kipróbálni: a 110-es utazót is simán, kényelmesen lehet vele tartani, a nagyobb emelkedőkön néha már sok neki a négyes, de a hosszú hármas olyankor kihúz a szarból. A fogyasztás is csökkent némileg. A kartergáz-olajleválasztó cuccnak (alias részecskegyorsító
) köszönhetően a motortér tök tiszta, semmi olajat nem nyomott ki ezalatt a 200 kilométer alatt.Szóval, mindent összevetve jó kis pörgős hétvége volt. Köszönet a találkozó szervezőinek, és a sok elvetemült kispolákosnak a jó hangulatért. Aki vett naptárat, annak ezúton is köszi, és használja egészséggel! Illetve még tenkjú KeMának az útbaigazításért, és Mikinek az Abarth-os kulcstartóért!
2008.09.10. Szerda
Végre valahára ismét veteránautó-közelbe kerültem. Voltam a műhelyben, ahol várhatóan Tóbiás, és Moszkvics koma is lakatolódni fog. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy elfolyattam kábé 7-8 liter nyálat.
Külön kommentelnék minden képet inkább.
1.) A sárga OT-s Porsche magáért beszél. A zöld retek a nagy buta Ámerikában volt amatőr pályaversenyautó. Szanaszéjjel kókányolták.
2.) A zöldség segge. Brutál undorító kókány fényezés, repedő gitt, többször borult szegényke, és ezt amerikaias alapossággal javították, szóval a tető dobható a picsába. Eredetileg a baromi ritka tolótetős kivitel, de ezt akkurátusan beheftölték. Azonnali halállal büntetendő. Azok az alaménium szarságok azért vannak, hogy a plexi szélvédőt bent tartsák (az első kivételével minden ablak plexi). Mondani se kell ugye, hogy igényesen, popszegeccsel vannak rögzítve.
3.) A zöldség nózija. Szépek a széles (gyári) felnik. A lealapozott rész az egy amerikában cserélt gyári javítóelem (hátul is), a kettő ára külön-külön valahol 1600-1700 dolcsi környékén van. Kár, hogy szarul vannak feltéve. Leszedés, újrafelrakás következik.
4.) A ződ belseje. Csővázas Cobra versenyülés, meg versenyöv. Kicsit már szét vannak gyilkolva, de így is tetszősek.
5.) Piroska, from hollandia. Piros indexes korai példány.
6.) A Dodge, amit most láttam először világosban. Hűbazmeg! Szép kihívás lesz ebből autót faragni.
7.) Osztrák származású Mitsu Lancer, ami egy restaurálódó EVO I-es donorja lesz. Gyári fényezésű, törésmentes példány, az alja is egyben van, a kárpitok is szépek, összesen 80kkm-t futott. Az ajtók kivételével meg is marad, de az ajtók mennek az EVO-ra.
8.) A matt szürke, amiről a múltkor is írtam, összerakás közben.(Igen, ez a színe! Motor-váltó-futómű bent, kábelezés közben van éppen. Kárpitok és az apró cseprő biszbaszok hiányoznak még róla. Mögötte egy ezerhatos Porsche-moci. Mellette az állványon egy kilakatolt bódé. Ez az, amelyiknek egyáltalán nem volt alja. Most már van.
9.) Itt a restaurálásra váró moci. Gyári olajhűtő for prezident. Ez alapból a ventiburkolat alatt van, és direktben kapja a hűtőlevegőt. Nem értem, hogy ilyet mi a picsáé' nem tudtak beletervezni a pókba...
10.) Itt a kész kaszni másik szemszögből. Tóbiásnak is ott lenne a helye azon az állványon.
11.) És a ráadás: Lehomokolt Polski hűtőventi. Vagy mégsem az?
Nah és a végére egy kis nyereményjáték:
Aki elsőként helyesen tippeli meg az ott, egy udvarba koncentrálódó Porsche 356-os típusú gépkocsik számát, az megnyeri azt a 45x30 cm-es, Kevin Costner alakú nyálfoltot, amit a matt szürke kocsi mellett hagytam magam után a betonon.
Külön kommentelnék minden képet inkább.
1.) A sárga OT-s Porsche magáért beszél. A zöld retek a nagy buta Ámerikában volt amatőr pályaversenyautó. Szanaszéjjel kókányolták.
2.) A zöldség segge. Brutál undorító kókány fényezés, repedő gitt, többször borult szegényke, és ezt amerikaias alapossággal javították, szóval a tető dobható a picsába. Eredetileg a baromi ritka tolótetős kivitel, de ezt akkurátusan beheftölték. Azonnali halállal büntetendő. Azok az alaménium szarságok azért vannak, hogy a plexi szélvédőt bent tartsák (az első kivételével minden ablak plexi). Mondani se kell ugye, hogy igényesen, popszegeccsel vannak rögzítve.
3.) A zöldség nózija. Szépek a széles (gyári) felnik. A lealapozott rész az egy amerikában cserélt gyári javítóelem (hátul is), a kettő ára külön-külön valahol 1600-1700 dolcsi környékén van. Kár, hogy szarul vannak feltéve. Leszedés, újrafelrakás következik.
4.) A ződ belseje. Csővázas Cobra versenyülés, meg versenyöv. Kicsit már szét vannak gyilkolva, de így is tetszősek.
5.) Piroska, from hollandia. Piros indexes korai példány.
6.) A Dodge, amit most láttam először világosban. Hűbazmeg! Szép kihívás lesz ebből autót faragni.
7.) Osztrák származású Mitsu Lancer, ami egy restaurálódó EVO I-es donorja lesz. Gyári fényezésű, törésmentes példány, az alja is egyben van, a kárpitok is szépek, összesen 80kkm-t futott. Az ajtók kivételével meg is marad, de az ajtók mennek az EVO-ra.
8.) A matt szürke, amiről a múltkor is írtam, összerakás közben.(Igen, ez a színe! Motor-váltó-futómű bent, kábelezés közben van éppen. Kárpitok és az apró cseprő biszbaszok hiányoznak még róla. Mögötte egy ezerhatos Porsche-moci. Mellette az állványon egy kilakatolt bódé. Ez az, amelyiknek egyáltalán nem volt alja. Most már van.
9.) Itt a restaurálásra váró moci. Gyári olajhűtő for prezident. Ez alapból a ventiburkolat alatt van, és direktben kapja a hűtőlevegőt. Nem értem, hogy ilyet mi a picsáé' nem tudtak beletervezni a pókba...
10.) Itt a kész kaszni másik szemszögből. Tóbiásnak is ott lenne a helye azon az állványon.
11.) És a ráadás: Lehomokolt Polski hűtőventi. Vagy mégsem az?
Nah és a végére egy kis nyereményjáték:
Aki elsőként helyesen tippeli meg az ott, egy udvarba koncentrálódó Porsche 356-os típusú gépkocsik számát, az megnyeri azt a 45x30 cm-es, Kevin Costner alakú nyálfoltot, amit a matt szürke kocsi mellett hagytam magam után a betonon.