Nem teljesen úgy, ahogy terveztem, de azért megvolt az OT-Expo. Tóbiás kicsit gyengélkedett, így kölcsönvettem Walthert. Őróla még nem szóltam, így dióhéjban gyorsan be is pótolom: Walther Viertakt von Zwickau két héttel ezelőtt került - hát tulajdonképpen végülis - a családba. Öcsém leendő apósának ( a továbbiakban Tibi) felajánlották megvételre egy négyütemű Trabit, ő felhívott és megkérdezte, hogy látatlanban mi a véleményem róla. Az irányárat hallva a többire már nem is voltam kíváncsi, mondtam, hogy felejtse el, harminc ruppóért (!) egy rendes biciklit nem lehet kapni, nem hogy autót. Azért rá egy hétre mégis csak úgy alakult, hogy kivágtattunk Tóbiással megnézni a kocsit. Amikor megláttuk, Tibi visítva menekült volna, mert hát az hogy szegényke hervatag volt, az nem kifejezés. Engem viszont elkezdett érdekelni. Alaposan átnéztem, alámásztam, végigkopogtattam mindenhol, és csodák csodája, mindenhol fémből volt. ( Már amennyire egy Trabant, fémből tud lenni, ehehe.) Elvittem kipróbálni, ment, működött, semmi gyanús zörej nem jött sehonnan, a futómű se támolygott, szóval a legnagyobb meglepetésemre kezdtem reálisnak érezni azt a 77 ezer kilométert, amit az óra mutatott. El is hoztuk azonnal. Később raktam rá egy ablaktörlőt, mert az hiányzott eredetileg, de kábé ennyi. Waltherka olyan, mint a Chokito: ronda és, hááát... mindegy, hagyjuk.

Na szóval szombaton Tóbiás váltója sem volt a helyzet magaslatán, meg elvileg egy Mantát kellett volna csinálni maszekban, csak amikor nekiálltunk volna, kibasztak a műhelyből minket, Mantástól, mindenestől, mert a szomszédok körében parasztlázadás tört volna ki, ha akkor nekiállunk ott flexelni. Mindegy, aznapra az OT-Expót már ba... izé... fújhattuk, így a vasárnapi indulás mellett döntöttünk. Aznapra kölcsönkaptam Waltherkát, aki mindenféle komolyabb gond nélkül felcipelte a seggünket a nagy faluba. A reggeli indulás természetesen nem jött össze, mert ott volt még a Manta, amin a kolléga végülis megcsinálta a küszöböt, aztán reggel még csiszolta egy kicsit a saját garázsában, meg utána kapott egy kis alvázvédőt is. Szóval még ott várakoztunk (oké, mindjuk ki: szarakodtunk ) egy ideig, vártuk hogy száradjon az alvázvédő. Közben én nekiálltam megnézni, hogy Walther féklámpája mi a búbánatért nem működik. A megfejtés: a féklámpakapcsolóra menő egyik kábel saruja halálozott el, így egy gyors sarucsere (ez de szép szó) után már volt is féklámpánk. Legalábbis egy balos.

Mivel késésben voltunk, ezért hát egy kicsit odaléptem neki. Hááát száz fölött Trabatozni azért az már eléggé extrém sport, mert adrenalin az van bőven. Amikor kielőztem, akkor tudtak elég bután nézni az emberek. Még annál is mélyebb és őszintébb a meglepődésük, mint amikor Kispolszkival veretek el mellettük 110-zel.
Volt pár kanyar, ahol elég neccesen adta ki, csúsztak a téli gumik, dülöngélt a bódé, néha azért befigyelt némi halálfélelem light, pedig kisfityón edződtem. Pesten a Hungária körúton ugyanúgy lehetett vele cikázni, mint a Kispókkal, csak hát itt nem csak az autósok, hanem a gyalogok arcáról is valami mélységes megdöbbenést lehetett leolvasni. Valami olyasféléket, hogy "Úúúúristen, ez a szar saját magától eljött eddig?!?!" meg "Ez meg mi?!" illetve egy-egy előzést meg gyors sávváltást az "Eztet meg hogy a faszomba'?!?!"-típusú nézéssel honorálták. Azért le nem köptek, ez mindenképp pozitív.

Az OT-Expón persze a veteránparkoló az felejtős volt inkább kint álltunk meg, mert van önkritikám. Már magában a veterán-parkolóban is olyan szintű felhozatal volt, hogy önmagában megérte az útiköltséget. Nem voltak odakint extra autók, de úgy kellemes volt a szemnek.Odabent az első döbbenet, a kétajtós Citroen DS versenygépnél jött. Amilyen szép a normál DS, olyan ronda ez a versenyváltozat, de legalább különleges. Nekem tetszenek a ronda, de különleges autók.

Aztán továbbhaladva megláttam egy szép, fehér kispókot, meg mellette egy bajszos úriembert, akivel kellemesen eltársalogtunk. Kívül-belül megsasoltam a gépkocsit, elfolyattam jópár liter nyálat. Hollo kocsija élőben még szigorúbb, mint képeken, pedig hát...
A benti kiállítótérben az egyetlen példányban készült Audi S1 Pikes Peak versenygépnél dobta le az agyam az ékszíjat. Élőben látni egy ilyen legendát, amivel Walther Röhrl versenyzett, na az azért eléggé a besza-behu kategóriába tartozik.
A másik dolog, amin lehidaltam, az a Horch 853-as volt: nálunk a műhelyben készülnek Horch 853-ashoz alkatrészek és fődarabok is (pl. alváz, tetőmechanika, satöbbi) a Horch Classic GmbH részére és pont a héten beszélgettünk róla, hogy így darabokban fogok csak Horch-ot látni, egészben soha, mert ezeket az egymillió eurós (!) járgányokat (és az a replika, ami ennyibe kerül, egy eredeti az a rák tudja, hogy mennyi), nem igazán viszik el minden veterántalálkozóra, aztán erre tessék. Durva na, tényleg durva.
Szépek voltak a Pagoda Mercik, meg a szétszedett W111 Coupé is, de ilyenekkel (főleg szétszedve) azért nap, mint nap találkozom. A RPM standon látható Mustang és Charger volt az etalon, meg mellettük az Austin Healey is szép volt. Mondjuk utóbbit fogom még utálni (na jó, azt azért nem), mert van egy nálunk is, lesz is vele munka rendesen.
A historic ezerkettes Zsiga zseniális volt, majd tíz percet kellett küzdeni, mire le tudtam fotózni. Szép volt a sok BLMC Mini úgy ott együtt egy rakáson, a Cápa- és 02-es BMW-k is megdobogtatták a szívemet, de a Skoda 110R Coupét, vagy az Alfa Giulia 2000 GTV-t is szívesen hazavezettem volna. Tán még Walthert is odaadtam volna cserébe. Igazából nehéz kiemelni egy-egy járgányt, mert nagyon jó volt a felhozatal: a Mercury Cougar-tól az MG B-n át a Citroen CX-ig mindent hazavittem volna egy nagy autószállító tréleren. Maximum fordultam volna párat.

Hazafelé természetesen a veteránparkoló ismételt útbaejtésével vettük az irányt. Előtte még végignéztük a bemutatót, hogy hogyan tud a Citroen DS három keréken menni. Kint a parkolóban még szemrevételeztem egy első szériás Porsche 911 SWB-t meg egy Maserati 222-est, beszélgettem egy Alfa Giulia-tulajdonossal, körbefotóztam egy szép Taunust meg egy Pontiac Tempestet, nyálcsorgattam Trabira és Zaporozsecre, és még az ATS-felnis tuningolt kis 850-est is sikerült lefotózni, mielőtt elhúzott volna.

Ezután gyorsan átzúztunk Pesten Waltherkával, egy villámlátogatás erejéig találkoztam az Alfám "leendő extulajával" (szmájli), megszabadultam negyven lepedőtől (nem szmájli), és hazaszáguldottunk a jó öreg keletnémet vassal. Vagyis duroplaszttal.

Na, újra egy bejegyzés, amit azzal kezdek, hogy "Na..."

Tegnapelőtt volt egy nagyobbacska kör, részint szakmai, részint szórakozási, részint pedig alkatrész-szállítási céllal. Van a Közlekedési Múzeumnak ez az időszaki kiállítása "Szovjet Luxusautók" címmel, ezt néztük meg az egyik kollégámmal, aki egyébként civilben egy 1974-es Zsiguli restaurátora és boldog tulajdonosa egy személyben. Kedden reggel 9 környékén indultunk tehát Pestre, de előző este még felszereltem Tóbiásra a jugoszláv csodát (a tetőcsomagtartót), mert tudtam, hogy hazafelé velünk utazik két Zsiguli-küszöb is.
Az odaút eseménytelenül telt, a 70-es főúton robogtunk ezerrel, de aztán Pest határában kezdett égett olajszag terjengeni az utastérben. Kiálltam egy benyakútnál megnézni, hogy mi a tarka lófasz van már megint. Kinyitottam a motorháztetőt és kis híján felsikítottam, pedig azért az idegrendszerem elég edzett. Na de ez azért még nekem is sok volt: tócsákban állt az olaj a motortérben, de valami iszonyatos mennyiségben. Eléggé GNÁT volt, na. Szelepdekni-tömítés persze, már megint, mi más?

Igazából bosszankodni kár volt, meg felesleges is, így hát csak álltunk, néztük a blokkot aztán röhögtünk. Egy kis motortér-pucolás és némi gyors szervizelés után ellenőriztem az olajszintet, és meglepő módon még volt benne, így megkockáztattam a továbbmenést. Szerencsére hatásos volt, és ugyan az olajfolyás nem szűnt meg, de jelentősen méréséklődött. A Közlekedés Múzeumnál ismételt motorvizslatás és olajszint-nézés után bemenetünk, hogy megnézzük a kiállítást. Aki még nem volt, de érdeklődik a veterán autók iránt, annak kötelező megnézni a "Szovjet Luxusautók" című időszaki kiállítást. (Április 19-ig van, úgyhogy gyerünk!) Nagyon érdekes, informatív kis tárlat volt, azt kell hogy mondjam. Nagyon sok új infóval lettünk gazdagabbak, és még szakmai szemmel is. Van GAZ-14-es Csajka, és 3111-es Volga, amivel egyszerű civilként körülbelül esélytelen, hogy összefusson az ember, de a hengerenként 3 szelepes 3210-es Volga is erősen ebbe a kategóriába tartozik. Ha csak nem jársz rendszeresen Oroszországra, kábé olyan gyakran látsz ilyet, amilyen gyakran a tahóröcsögei Jenő bácsi kapja el Pamela Andersont egy laza análra. (Gy. k.: nagyjából soha.)
Érdemes korán menni, mert hosszú órákig tartó garantált nyálcsorgatásra lehet számítani, a múzeum többi része is érdekes, több napra való információáradatot zúdít az emberre.

Gyors kaja után bekukkantottunk KG-ékhoz, és hoztunk motorburkolatot, amit már menet közben szórtam be a hátsó ülésre, checkpoint two kilőve. Elszaladtunk tesómhoz, de épp nem volt szén a vízipipához, ezért csak csomagbeadás meg sütizabálás volt a program, és már úton is voltunk a negyedik checkpoint felé. Pest határában az út szélén láttam egy eléggé rütyvedt BIS-t, gondoltam megnézem, hátha eladó. Időközben kijött a tulaj, így beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ő a narancssárga BIS-es csávó, és az általam észrevett példány alkatrésznek van. Rövid pofázás után innen is továbbálltunk, és megérkeztünk végül az utolsó úticélhoz is, Érdre:

Ladás kollégáknak ajánlom figyelmébe a Rónai Márton névre hallgató fiatalembert. Marci elvetemült Zsigulis, és azon felül, hogy figyelemreméltóan szép autói vannak (a kék járgánya szerepelt a Veteránban is), szinte fejből vág minden, a kocsira vonatkozó típustörténeti adatot (a legapróbb részletekig), valamint tele van a háza beszerezhetetlennek tartott alkatrészek garmadájával. Amellett, hogy vettünk tőle két gyári orosz küszöböt és két taposót, még megnéztük a gyűjtemény két darabját is: Egy 74-es 2103-ast (az ikerlámpás ezerötös), aminek az ülésén nemrég még rajta volt a gyári fólia is, illetve a Veteránban is szerepelt kék 2101-es Zsigát. Mindkét kocsi olyan, mintha most jött volna a gyárból, hihetetlen szépek. Jól elpofáztuk az időt, így volt vagy este 9, mire felkötöztük a tetőcsomagtartóra a két "sílécet". Legalább már elmondható, hogy volt Lada-küszöb is a Polskimon. A hazaút eseménytelenül telt, nem égettünk olajat, úgyhogy alles gut.

Másnap reggel kezdtem az első munkanapom az új melóhelyemen: egy Mercedes 300SL replikát kellett meggyógyítanunk. A replikák a Pagoda-Merci padlólemezére épülnek, és üvegszálas műanyag a kasztnijuk. A kocsit korábban már "restaurálták" így ennek a nyomait kellett eltüntetnünk. A két hátsó váznyúlványba belefoltoztak iszonyat kókány módon, így ezeket a taknyolásokat egy az egybe kivágtuk, és gyakorlatilag újraalkottuk a váznyulvány érintett szakaszait. Természetesen a foltozások rá voltak lapolva a szétrohadt gyári lemezre, csak hogy még egyszerűbb legyen a sorsunk. Mindezzel egy nap alatt végezni kellett, mert ma (azaz csütörtökön) vitték is fényezni az SL-t. Vicces lett volna úgy odaadni a fényezőnek, hogy: "Itt a kocsi, rögtön belelapátolom neked egy vödörbe."
Szóval indításnak elég húzós napom volt, elég esetlen voltam az elején, de azért sikerült belerázódni. A kollégák bíztattak, hogy ha belejövök, már fogat mosni is flexszel fogok.
Ma egy alkatrésznek szánt Fecske-coupéról (W111 - 280 SE) szereltük le az ajtókat, és azokat atomjaira szedtük, mert mennek rá a Fecske cabrióra, ami a következő falat lesz. Hihetetlen durván összetett de egyben eléggé átgondolt konstrukció ez az öreg fecskefarkú Merci, szétszedés közben nem győztem csodálkozni. Meló közben beugrott Karki és Bezil, a látogatás rövidsége ellenére is jól eldumálgattunk.

Pógár Jenő is megmondta: "Úgy megy a' élet, ha zajlik!" Hát most zajlik.