A vidám Polski-találkozós poszt után sajnos egy meglehetősen szomorú bejegyzés következik. A Buszról van szó: Kész, vége, ennyi... :(

Az első Polskim, valamikor 94-ben került a családba, szó szerint családtagnak számított. Őt vezettem 17 évesen jogsi nélkül, rajta tanultam vezetni friss jogsisként, ővele cipeltem a haverokat buliba, vele jártam csajozni, és vele voltam az első Polski-találkozómon is, még jóval a Club 126 előtti időkben. Kétszer volt TK-s, szó szerint gombóccá törve, már a második után ki kellett volna kukázni, ha racionálisan godolkodik az ember. Én ragaszkodtam hozzá, és azt mondtam, hogy megépítem, csakzértis.
Pénzt, időt és energiát nem kímélve csináltam - mai szememmel nézve imitt-amott gyalázatos minőségben - de szívvel-lélekkel. Kész lett, szép lett, tökéletes nem volt, de az enyém volt. Sok-sok pozitív visszajelzést kaptam, szerették a csajok, megnézték a járókelők, még Gyula is azt mondta, hogy az ország öt legszebb Polskija között van. Azt hittem örökké fog tartani. Hát nem...

Jött az Opel frontálisan. Ezután - a harmadik és egyben utolsó - totálkár után már nem volt értelme újból nekiállni. Voltak rajta elég csúnya rohadások nem látható, de szerkezetileg fontos helyeken, a lakatos munkája is elég sok kívánnivalót hagyott maga után, és minderre még rájött a totálkár. A biztosító fizetett, elbuktam kábé fél millát, és jött Tóbiás. A Busz pedig szépen ott csücsült a kert végében egészen mostanáig. Nem volt lelkierőm elbontani, pedig folyamatosan baszogattak érte a szomszédok egyesült erővel. Mondjuk ez érdekelt a legkevésbé, nekem aztán vartyoghatnak...

Aztán a múlt héten felhívott egyik ismerősöm, hogy kéne neki egy polski hátsó szélvédő, tetőlemezzel meg ablakkerettel együtt. Mondtam, hogy akkor jöjjön az elkerülhetetlen: hozza a nagyflexet aztán bontsunk. Szombaton előrehoztam a kocsit a garázs elé, kiszereltem a nagyobb/használhatóbb dolgokat, és kikaptam a motort.
Vasárnap jött az említett ismerős, meg az egyik haverom, és nekiálltunk. Kiszedtük a szélvédőket, leszereltük az ajtókat, kiszedtem a váltót is, az oldalára fordítottuk a kasznit és jött a nagyflex. Iszonyatosan szar volt, inkább oda se néztem. Vili később kiszedte a sima hátsóablakot Tóbiásból is, és bekerült helyette a fűtőszálas szélvédő, amit még régebben vettem. Aztán ők elhúztak, én meg ott maradtam a háromba vágott bódéval. Kibontottam a komplett első futóművet, még magam is meglepődtem rajta, hogy milyen könnyen megindultak a csavarok, milyen könnyen szétugrottak a gömbfejek. Egyedül a kormányművel volt szívás, mert a balesetben ráhajlott a kaszni, de a többi rész kibontása után szépen beraktam mellé a csavaros emelőt, szétfeszítettem a karosszériát, és ki tudtam venni a kormányművet. Estefel járt már, sötétedett, fáradt voltam, és a hócipőm tele volt az egésszel, mire végeztem. Szépen bepakoltam mindent a garázsba - mondhatni utoljára álltam be vele a garázsba. Ahogy a garázskapuból elnéztem az egykori kocsim maradványait, nem mondom, hogy bőghetnékem támadt, vagy hányingerem lett volna, de nem csodálkoztam volna rajta ha ilyesmi tör rám. Az fogalmazódott meg bennem, hogy soha, de soha nem akarom egyetlen kocsimat sem így viszontlátni. Ez volt az utolsó ilyen! Lett még egy garnitúra tartalék-alkatrészem, viszont AZ AUTÓM nincs többé...
Szar az egész, na...