A világ legnagyobb baromsága. Igen, igen, tudod, hogy miről beszélek. Autóra költeni a lehető legnagyobb kreténség, amit csak el lehet követni. Szóval akkor miről fog szólni a mai mese? Naná, hogy az Alfáról.

Január elején vettem egy nagy levegőt, beröffentettem a Hummeremet, aztán nyélgázzal rámentem a vékony jégre: belevágtam az Alfa-felújításba. (Vagy rosseb tudja, hogy hogy mondják ezt, de majdnem restaurálás, ha jobban belegondolok.) Amik miatt időszerű volt:
- A motor már nem volt tökéletes, legalábbis messze volt az elvárásaimtól. Nem teljesítményben, hanem futáskultúrában. Na jó, egy kicsit teljesítményben is.
- A diffi úgy búgott, hogy egy agylehajtásos, Rába-hidas Ikarus is csókolommal köszönt volna neki. Az előző tulaj "felújíttatta" a váltót, aztán őt meg egy kicsit általbaszták vala az palánkon. Mert ugyan a szinkronok rendben voltak, de a diffi kihézagolásához vagy nem értett a "mester", vagy csak szart bele. Ha meg beleszarunk a diffibe, attól jobb nem lesz, csak büdösebb.
- A "felújított" váltóban a nyelestengely-csapágy felett is már a dögkeselyűk köröztek. Jobbnak láttam inkább időben megbontani, minthogy egy szép napon a 120-nál beálló váltó által satura fékezett hátsó kerekek miatt egy tripla-dupla cukaharával landoljak az útmenti susnyásban.
- Még a nyári kispolszki-találkozó alatt elpusztult a fékszervóm. Egész eddig szervó nélkül nyomtam, mert hát egyfelől izmos a vádlim, másfelől meg a fék a gyengék mentsvára, de azért mégis.
- Folyatott a főfékhenger. Ez az, ami miatt meghalt a fékszervóban a membrán.
- Folyatott a kuplung alsó munkahenger. Ez simán csak idegesített.
- Párásodtak a fényszórók, és belül már kezdett kissé rozsdásodni a foncsor előtt fém betét.

Nagyjából ennyi. Gondoltam, ha már szét van trancsírozva a járgány, akkor ezeket egy füst alatt meg is lehetne oldani, hogy a tavaszi szezonkezdetet egy új, egy jobb, egy kifinomultabb jármű volánja mögött élhessem meg. (Minő fennkölt szavak, ófaszom, mingyásírok.)

Mivel nekem se időm, se műhelyem, meg az újabb autókhoz tehetségem se igazán van (gy.k.: bonyolultabb mint egy faék, és a 13-as kulcson kívül kell hozzá más is = új autó ezért elvittem a szekeret az alfások körében közismert Schulek-műhelybe, ahol a következő dolgok vártak rá:
- Ha már lúd, legyen talp, a motor megbontásával egybekötve akkor már gyüjjön egy kis lökettérfogat-növelés is. az 1.8-as hüvelyek és dugók felhasználásával 1750-esre lett átalakítva.
- Ha már lúd, második rész: mivel a régi 4,7-es áttételű diffit úgyis ki kellett baszni, kapott a szekér egy kétliteresből származó 4,3-as áttételű diffit.
- Főfékhenger, szervódob, kuplung alsó munkahenger csere, plusz kapott új hátsó kerékagycsapágyakat, meg panhard szilenteket is.
- A lámpákat meg a hűtőt hazahoztam, azokat saját magam vettem kezelésbe.

Hozzávalók:
- 1 db főfékhenger
- 1 db kuplung alsó munkahenger jav. készlet
- 8 db panhard szilent gumibaszás
- 5 liter fagyálló
- 5 liter desztvíz
- 6 liter motorolaj (Shell Rimula R6 10W-40 full szintetikus teherautó-olaj, járatáshoz teljesen jó lesz.)
- 3 liter váltóolaj (Shell Spirax 85W-140, ez kicsit sűrűbb az előírtnál, de nem is árt)
- 250 ml molibdén-diszulfidos váltóolaj-adalék (Liqui-Moly)
- 1 db motorolaj-szűrő (Mann)
- 1 garn. főtengelycsapágy (GLYCO)
- 1 garn. hajtókarcsapágy (szintén GLYCO)
- 1 db fullos tömítéskészlet (Reinz)

A csapágyak és a tömítéskészlet természetesen nem nagyon kapható az Alfához az országban ( normális minőségben meg pláne ), ezért kábé egy-másfél hét volt, mire Németországból ide tudtam rendezni ezeket Reinz, illetve GLYCO gyártmányban. Azért az elvakult márkafetisizmus itt se nyerő: A Reinz tömítéskészletben a szimmeringek elég retkek, azokat kicseréltük a jó kis olasz Corteco-ra, mert szimmeringből az a fasza. Ezek a cuccok természetesen a legnagyobb havazás kellős közepén érkeztek meg, ezért a tökig érő hóban csúszkáltam ki Pusztaszabolcsra Schulek Bélához a nyárigumis kispolákkal. Rakenroll! Keresztberaktam-e? Há' hogy a rákba ne!

A munka itthoni részeként beadtam a fémeket (lámpa tartó, ventilátorkeret, bisz és basz a porfestőhöz. Megpucoltam a ventilátort, kifúvattam és kiporszívóztam a hűtőt (igen, tudom, hülye vagyok, ez van , és szétszedtem a lámpákat. A balos egész jól ment, a de a jobbos lámpaüvegnek a ragasztója az nagyon fogott. Sebaj, többnapi szívás árán sikerült kigyengítenem, és már majdnem lent volt a lámpaüveg, amikor egyszercsak, patt-reccs-fákk. Persze hogy elrepedt kettőbe. Mondtam is, hogy a rühes-kankós zergebaszta gömbvillám baszná vissza a keserves kurvaannyába azt a hétfejű digó istenverését irgum burgum, meg ilyesmik Sebaj, jobb híján összeragasztottam FBS-sel(nemsokára úgyis kapok másik lámpát, arról majd le lehet berhelni az üveget).

Nekiláttam a foncsorok előtti fém betéteknek. Ha azt mondom, hogy rommá voltak rohadva, akkor nagyjából nem hazudok nagyot. Flex, lepkés korong, csissz-csissz, aztán utána lealapoztam ezzel a Dinitrol RC-900-as rozsdaátalakítóval, majd kaptak egy réteg matt fekát. Ha már ott tartottam, a hűtőrácson levő krómozott műanyag pajzs - a scudetto - is kapott egy kis festést, mert elég ramaty volt a krómozása. 300-as papírral vizesen felcsiszoltam előtte, aztán így most nem mondom, hogy világbajnok, de azért jobb, mint volt.
A foncsor előtti fémbetétek kaptak egy kis hőtükör-fóliát, hogy a fényvisszaverő-képességükön javítsak valamennyit, illetve az izzók előtti árnyékoló szarságok is kaptak egy hasonló upgrade-et. Így remélehetőleg egy kicsit jobb lesz a lámpák fényereje. Összerakáskor persze a balos lámpa foncsorán az állítócsavar patentje kábé kétszázötven darabba törött szét. Nyilván sehol nem lehet szerezni, mert miért is lehetne, úgyhogy végül egy kispolák-patentet herkeltem bele, némileg ügyelve a szakszerűség látszatára.

Elméletileg úgy volt, hogy a harmincadik szülinapomra összeáll a szekér, de - természetesen - csúszásban vagyunk, úgyhogy ez így ilyen formában nem jött össze. mindegy, célegyenesban van már a gép, a hét végére meglesz, és akkor valami azt súgja, hogy véletlenül be fogok rúgni. (Már ha marad rá zsé.)

Jó rég nem írtam blogot, úgyhogy hiánypótló-összefoglaló jelleggel most gyorsan idehajítok egy poszt. Autós szempontból jelentős események csak közvetve történtek, a saját járgányaimmal a műszakis próbálkozás óta nem történt lófasse, szóval erről ennyit.

Más autókkal viszont történtek nagyobb horderejű események, úgyhogy bátorkodom ezeket dióhéjban leírni. Nagyobb haveri társasággal csináltunk július utolsó hetében egy nyolcnapos Erdély-túrát, a számok: tizenöt ember, négy autó, cirka 2000 kilométer.

Jómagam váltósofőrként vállaltam csak szerepet, így a feladatom jobbára kimerült a sörözésben "Ma már úgyse vezetek" felkiáltással. Utóbbi nem volt nehéz feladat, lévén, hogy Erdélyben a sör nagyon finom, baromi olcsó, és nem szaroznak mindenféle félliteres kis izéval: a sörösflaska két literes. Vagy két és fél. Rakenroll.

Az utak nem annyira vészesen szarok, sőt Kolozsvár és Torda között van 40 km autópálya, ami egész korrekt minőségű. Mondjuk az, hogy egy betonblokkokból kirakott körforgalomban ér véget az egész az kicsit vicces. Meg egy kicsit életveszélyes is. Utána - hogy legyen némi kontraszt - olyan az út minősége, hogy a kurszki tankcsata helyszíne ahhoz képest Hungaroring. Öt sáv széles, felfestés sehol, és egy négyzetméteren belül van macskaköves, aszfaltos, meg sáros rész is. De leginkább 30-40 centi mély kátyúk, a felület 80 százaléka ebből áll (vagy hát ebből nincs). A Camel Trophy elmehet a picsába, de tényleg.

Az utak minősége az csak egy dolog, inkább az öngyilkos hajlamú gyallerok, háziállatok és egyéb droidok tudnak kicsit carmageddonos hangulatot teremteni. A gyalogosokban az a közös, hogy egyiknek se kedves az élete. Simán a kocsi alá sétál, ha át akar menni a túloldalra, a jobb fejek mindezt szürkületben, kivilágítatlanul. A kutyák is ugyanezt csinálják, csak ők megugatják  és megharapják a kocsi kerekét. A szuicid gyalogos legfejlettebb példánya a szamócás cigó, aki mindezt foglalkozásszerűen űzi. Kizárólag szerpentinen, útszűkületnél, beláthatatlan kanyar külső ívén és egyéb praktikus helyen áll az út szélén és egy vödörből árul szamócát. Átlag másfél kilométerenként áll egy-egy példány, de kizárólag csak olyan helyen, ahol nem lehet megállni análkül, hogy abból ne legyen orbitális tömegbaleset. Aztán meg csodálkoznak, hogy nem pörög a szamócabiznisz...
A következő állatfaj a szuicid hajlamú lovaskocsis, aki abban különbözik a szuicid gyalogostól, hogy neki nem csak a saját élete, hanem a te életed se kedves. Lovaskocsit kivilágítani köztudottan buzis dolog, ezért ők nem is teszik, nyilvánvalóan arra játszanak, hogy egy későn fékező autós egy jól irányzott csattanással leküldje őket a szakadékba, lovastól, szénástól, mindenestől.

Persze azért nem mindig tudtam megúszni azt, hogy vezessek, de igazából nem is bántam. A túra során két igazi erőgép fordult meg a kezem között: egy 1.2-es háromhengeres Fószvágen Polo és egy szintén háromhengeres 1.0-ás Buzuki Stift. Igazából kellemes meglepetés volt, hogy a Swift - annak ellenére, hogy erő az tényleg csak mutatóban volt benne - egész derekasan mászott hegyre, öt utassal, csomagokkal, mindennel. A Békás-szorosnál és a Bucsin-tetőnél volt alkalmam megkergetni a kis gyöszt egy kicsit felfele is, lefele is, és egész jól ment. Mondjuk hegyiversenyen nem ilyennel indulnék.
A Polo is meglepő volt: egyszerűen nem lehet vele tempósan kanyarodni, mert billeg, sodródik, dülöngél. Mondjuk cserébe a nagyon durván szar utakon sem rázza szét a bent ülőket, ezt odaát azért tudtuk értékelni.

A  négyből a harmadik járgány egy kettes Golf volt, ami azért már kapott az élettől. Ő autós szempontból azért említésre méltó, mert őt meg szerelni kellett. Szovátán a Polo visszapillantójában láttam, hogy a Góóóf pajtás hűtőrácsa a talajkontaktust keresi, és már csak az imádság tartja, úgyhogy hátraszóltam CB-n, hogy azonnali jelleggel kurvagyorsan álljunk félre. A hűtőmaszk csak ímmel-ámmal volt rögzítve, a rögzítőelemek nagyobb része meg se volt, úgyhogy gyorsan kerítettünk kábelkötegelőt, aztán azzal megoldottuk okosssan-igényessssen. Hát szép az nem volt, de legalább jó csúnya lett.

Később a másik - jóval komolyabbnak tűnő - probléma az az volt, hogy kiment a tompított meg a reflektor. Masszív másnapos fejjel, egy jó bögre kávéval a kézben azért nekiálltunk megoldani ezt is. Eleinte a kormánykapcsolóra és a relére gyanakodtam, úgyhogy első körben megnéztük a relét. Reménykedtem benne, hogy relé, mert a kormánykapcsolót szétszedni, javítani/cserélni világvége alsón, nem túl kecsegtető. Csupán csak szerszámunk meg alkatrészünk nem volt hozzá, minden más adott volt.
A relének semmi baja nem volt, itt kezdődött a para. Szétszedtem a műszerfalat, kivettem a fényszórókapcsolót, hogy hátha az az. Nem az volt.
Ezután az volt a terv, hogy a relét kiszedve összezárjuk a megfelelő lábaknál az érintkezőket, kiiktatva ezzel a kormánykapcsolót a körből, de sajnos ez se működött. Már éppen azon gondolkodtunk, hogy egy dróttal direktbe kötjük a balos fényszórót az akksival, amikor még - "a remény hal meg utoljára" alapon - leszedtem a kormányoszlop-burkolatot, hogy hátha a fényváltó-kapcsoló csatlakozójánál össze tudjuk zárni valahogy a megfelelő érintkezőket. Ekkor vettük észre, hogy a stekker nincs is a helyén. Ez leginkább azért vicces, mert az a stekker nem tud csak úgy magától szétcsúszni, maximum akkor, ha nagyot tróger módon van összedugva. Rendkívül lelkiismeretes szaki lehet a szerelő, akihez a járgányt hordják. Az ember azt gondolná, hogy nem igényel tú nagy agykapacitást és kézügyességet egy csúszócsatlakozó összedugása, de azért látom van akinek meghaladta a képességeit ez a bonyolult műveletsor. Egyébként ez általánosságban is jellemző volt szegény Golfra, hogy amit gyárilag három csavar tartott, azt egy fogta, amit gyárilag öt, azt itt három, ami meg bepattintós volt, azt meg nem tartotta lófasse. A szerelő úrnak és a kedves édesanyjának ezúton kívánnék jó egészséget, boldogságot, valamint nyílzáport és nehéztüzérségi támadást.
Mindegy, a lényeg az, hogy a Golf végülis kibiírta a megpróbáltatásokat, sőt, hazafelé még egy 150-es tempót is megfutott egyszer az autópályán.

Ez volt Erdély 2010: szép tájak, jó sörök, Motörhead full hangerőn. Remélem nem az utolsó ilyen volt...

Ültet [ige]: 1.) másik személy felkérése, felszólítása vagy erőszakkal való kényszerítése testének nyugalmi állapotba helyezésére oly módon, hogy ülőgumói stabil alátámasztásul szolgáljanak. 2.) Gépkocsi hasmagasságának csökkentése, az ehhez szükséges eszközök és eljárások (ültetőrugó, szerszámok, kötélidegzet és/vagy trágár szókészlet szakszerű alkalmazásával.

Nyah, asszem nem olyan nagy rejtvény, hogy melyiket követtem el ma délután. Az elsőről valszeg úgyse blogolnék, ugye. Régóta terveztem, hogy kicsit meg kéne ültetni a kocsit. Eleinte úgy próbáltam meg, mint ahogy a kutyák idomításánál szokás, mondtam neki, hogy "Ül!", de nem hallgatott rá, úgyhogy inkább elvittem egy laprugó-köteget rugókovácshoz. El is regéltem nekik, hogy mi kéne, meg hogy kéne: cirka 300 kilós terhelés alatt legyen nagyjából egyenes (egy kis mosoly belefér), és ne legyen puhább, mint a gyári. Megbeszéltük, hogy ehhez bizony nem elég megívelni, mert akkor felpuhul, hanem meg is kell erősíteni, úgyhogy kapott egy hatodik rugólapot is a köteg, és asszem kettőnek a keresztmetszete is nagyobb lett. Kész lett, frankó lett, örültem. Tegnap kicseréltük benne a szilenteket, sajnos nappal, így nem volt apropó ellőni a "Szilent Nájt" kezdetű szóviccet, pedig ugye mennyire jó lett volna?
Az egyiket szétutöttem a 'csába, csak a külső hüvelyét kellett kifűrészelnem fémfűrésszel, mert az nagyon ragaszkodott a helyéhez. A másikban még a gumi se volt hajlandó elengedni magát, így segítségül hívtam a 60 tonnás prést, mellékeredményként meg előre foglalt helyem lesz a pokloban, ha ezt az istenkáromlás-dolgot tényleg olyan szigorúan veszik. Az új szilentek aztán szépen beugrottak a helyükre, természetesen némi grafitos zsír és grafit nélküli kalapács hathatós segítségével.

Ma aztán felraktam Tóbiást a csápos emelőre (csápoltam, mint buzigyerek a Pet Shop Boys koncerten), aztán ripsz-ropsz kilazítottam a laprugót tartó csavarokat. A gondos karbantartás eredményeképp nem volt berohadva egyik sem, így az egész nem tartott tovább öt percnél. Na jó, hét percnél. DE! (És mindig ott a de.) A legeslegutolsó anya azért csak azt gondolta, hogy kibaszik velem, és sikerült is neki. Meg se moccant, viszont a fejét azt szépen elnyalta a kulcs. Ennél a résznél nem pont a világbékére gondoltam. Már épp ott tartottam, hogy szarok én a rugócserére, inkább összerakom, aztán elhúzok haza, de végül csak lejött az is.
Ha már nem volt rugó a kocsiban, megnézegettem a laprugótartó hidat. Szerencsére nincs szétrohadva, úgy néz ki, a rozsdát annyira lefoglalják a külső lemezek, hogy a kocsi aljára már nincs is ideje. Nem baj, ez pozitív.
A régi köteg egyik felső lapja törött volt, ez is csak most derült ki, meg a szilentek is eléggé el voltak már hervadva. Az új köteg felcuppant a helyére, némi szenvedés árán a tengelycsonkokhoz is sikerült rögzíteni, aztán kerekek vissza, és próba. Leengedtem a kocsit, hogy mostugrikamajomavízbe. Hát nem egy tipikus Bikádi-féle ültetés lett, na. Lehet, hogy a rugókovácsnál úgy értelmezték az ültetőrugót, hogy olyan rugó, amitől úgy néz ki a kocsi, mint egy ülő törpenyúl, mert annak is a segge van lent. Hát most Tóbiásnak is. Olyan mint egy ezer sebből vérző, kiütéses ülő zombi-törpenyúl. Mindegy, nézzük a pozitív oldalát: legalább nem verem oda az alját a legbénább csatonafedélen sem.

Az elektromos dolgok is kezdenek beszarni imitt-amott: nem működött a kürt, az ablakmosó, meg a reflektor. Az ilyen bosszantó apróságoknál azért néha fel-felötlik az a kósza gondolat, hogy "Bazzeg, vettem volna inkább plazmatévét hitelre...". Na mindegy, pénteken megcsináltam az ablakmosót. Egy sarucsre, egy kis csiszolás, meg a cső kifúvatása sűrített levegővel, és már működött is frankón. Ma nekiálltam a kürtnek. Pénteken sikerült működőképessé tenni, de ez nem sokáig tartott. Ma ismét nekiálltam, ezúttal nem magát a kürtöt, hanem a kormányon a kürtgombot és annak az összes érintkezőjét szedtem ki, pucoltam meg és raktam össze. az eredmény nem maradt el: ugyanolyan szar, mint volt. Így aztán se ledudálni, se levillogni nem tudom a belső sávból a Porschékat, RS Audikat és SL Merdzsókat, úgyhogy ezért - de csak ezért - hagyom őket futni.

Érdekfeszítő fotók is vannak, de majd inkább holnap.

Ápdét! Ahoi popacek!
Hölgyeim és uraim, a Petya pikcsörz büszkén bemutatja a "Hét lúzere" című dokumentum-fotósorozatot, a "Hogyan ne ültessünk autót" OKJ-s tanfolyam részeként.
Amint a képeken is látható, Tóbiás igencsak fent hordja az orrát. Ha egy galamb le akarná fosni a csomagtartótetőt egy tíz emeletes panel tetejéről, akkor felfele kéne elindulnia. Jessz. Mindegy, a szilentek legalább újak, a csavarok legalább meg vannak mozgatva, és ebben a kötegben legalább nincs törött lap. A köteg öt helyett hat lapos (mint a kedvenc sütim) és fel is van keményítve, azért, mert elvileg a megívelt laprugók mindig felpuhulnak. Ha egy ültetőrugó puhább, mint a gyári, akkor az meg folyton felüt, ezért kellett megerősíteni. Na ez sikerült: keményebb lett mint a gyári, ezért terhelésre sem akar összeülni. Számítottam rá, hogy ez lesz, mert a Busznál egyszer már ugyanígy beszoptam, úgyhogy a rugókovácsnál direkt mondtam is, hogy kb 250-300 kilós terhelésnél legyen egyenes a rugó. Háttizé... nem igazán az.
Mindegy, most már tudom, hogy mi a stájsz, ha lakatolás miatt szét lesz szedve a kocsi, akkor elviszem ugyanezt a köteget a kovácshoz, hogy fusson neki még egyszer.

A rugózás egyébként érezhetően feszesebb, de nem kifejezetten pattogós. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kocsi nem (annyira) tolja az orrát kanyarokban, vagy legalábbis egy kicsit mintha jobban fogná az utat. Sokkal bátrabban meg lehet indítani a farát, aztán szépen huszárosan keresztbe tenni a kanyarokban, úgyhogy ennek viszont örülök. Ja és most meg működik a duda is, pedig hozzá se értem. A tököm se érti ezt...

Kedves tezs'véreim, kedves felebarátaim!  A mai szentmisén  példázattal szólok hozzátok, hogy lássátok füleitekkel és halljátok szemeitekkel, mily kegyes az Úr azokkal, kik Polski Fiat járművet birtoklának.

Péter testvér az Úr jámbor báránya vala egész életében, nem részegeskedett, nem paráználkodott, szerette a munkát, és mégis egy nap az Úr elhatározá vala, hogy szörnyű csapást mér reá, hogy próbára tegye az  ő hitét. Vagy csak úgy viccből.
A csapás baljós előjelei már korábban is mutatkozának, mikoron Péter tezsvér bekapcsolt világítással haladván néha azt tapasztalta volt, hogy a tompított fényszóró világa véletlenszerűen kialudt vala, néha pedig visszajöve. Szegény jámbor lélek először a relére gyanakodván basztatá a kábeleket, de ez hol bejött vala, hol pediglen nem.  A mai napon  az ő munkahelyére menet  beindítá az motort, és utána szóla:
- S lőn világosság! - és azzal felkapcsolá az fényszórót. Mire az Úr mondá:
- Hé, vazze, ez az én dumám! - és megakadályozá hogy kigyúljon a H4-es izzók fénye.
- Mi a fasz van má'?!?! - szólott eképpen Péter a setétségben, és nagy igyekezvén csesztette a kábeleket mindhiába. Látván hiábavaló fáradozását (meg azt, hogy megint elkésett melóból , éktelen haragra gerjede, és káromlá az Urat (megjegyzem, teljesen jogosan . Nyélgázzal és vészvillogóval elrobogott volt a munkahelyére, félelemmel a szívében, nehogy az úr (mármint a biztos úr) meglássa szégyenét. A parkolóba érvén kézifékes kanyarral dobá be járművét az parkolóhelyre, és sebesen rohant vala befelé, de még így is elkése.
Az első idegesség elmúla, és isten jámbor báránya erőst törte vala a fejét a megoldáson. A munkahelyén ideje vala bőven, így hát kiballaga autójához és megpróbálá a reléket, és a kábelcsatlakozásokat ellenőrizni. Azok rendben valának, így a gyanúja a fényszóró-kapcsolóra terelődött volt. Kiszerelé tehát, és bécipelé, hogy odabent az asztalon szétszedje. A szétszedés után látá, hogy a két réz érinkező baszás be vala égve, gátat vetve az elektronok áramlásának. Furcsának tartá ugyan, hogy lerelézett fényszóróval is képes vala ilyenre az a szar, de hát az előző tulajok relé nélkül használák a járművet, valszeg ez lehetett az ok.
Smirglivel megcsiszolá tehát az érintkezők felületjét, alkoholos tisztító emulzióval megtisztítá az érinkezőket és a kapcsoló műanyag házát, kontakt-sprével befújá az érintkezőket, majd összeraká az egészet oly módon, hogy az tompított fényszóró érintkezőj lemezkéje kerüle az helyzetjelzőé helyére, és az helyzetjelzőé pediglen az tompítottéra. Ezután visszaraká az kapcsolót járművébe, és az működött vala, s lőn világosság. Miképp a helyzetjelző-állasban, úgy a tompítottban is.
Lám, örvendezzetek tesvéreim, mert csak. Legyen néktek malaszttal teljes a zsolozsma, és kérdéssel búcsúzom: hogy hívják a keresztény szuperhőst?
Á-men.

126/650 zsoltár, Ápdét próféta könyvéből: Na, megint elkezdett szarakodni, reggel menet közben kialudt egy pillanatra, ezért ma délután kaptak új csúszósarukat a kábelek, meg a relé rögzítését is stabilabbá tettem némileg. A relé testkábelének sem ártana egy normális körsaru, de ilyenem sajna nem volt kéznél. Az első adandó alkalommal szerzek. Most már azért csak jó lesz végre.Ha más nem tényleg nekiállok fohászkodni...

A múlt hét dióhéjban: Index. Lyuk. GTV. Reflektor. MZ-gyulladás. Szelephézag.

Kicsit bővebben: Megjött a csomagom a Polimpextől, ami a főtengely, meg az egyéb biszbaszok mellett tartalmazta a várva várt emektoros (gy. k.: elektromos) indexrelét is. A drótból és Lada reléből műszakira összekendácsolt ideiglenes rettenet helyére azon nyomban installáltam is a Jezpol márkájú szerkezetet, és ezzel Tóbiás ismét tett egy lépést a luxusautóvá válás irányába. Akinek nyugati autója van soha nem fogja megérteni, hogy az ilyen apróságok is mennyire fontosak...

A bal eslő doblemezen találtam egy akkora lyukat, mint az állat. Kifér rajta az öklöm. Ott rohadt ki a szerencsétlen, ahol a belső és a külső dob összeeresztése van, a gyári tömítő szépen eltakarta. Mindegy a dobok úgyis cserések lesznek, de azért kibírtam volna enélkül a szar nélkül is. Jó hogy a műszakin nem vették észre.

Ismét megpróbáltam rájönni, hogy mi a tökömért nem működik a reflektor. Végigkutattam az összes tápkábelt, (jók voltak) megcsiszoltam a testkábelek saruit (jók voltak), leteszteltem a kormánykapcsolót (jó), meg a műszerfali kapcsolót is (szintén jó). Gyári bekötéssel elvileg jónak kellett lenni. A tompított, meg a helyzetjelző oké is volt. Relézve is kipróbáltam, és szintén. A biztosítékok is jók voltak. Maradt tehát az, amit már rögtön az elején kizártam: az izzók.
Volt egy régebbi izzóm, amiben csak a tompított rész ment ki, a refi izzószála ép volt. Bekötöttem próbaképpen, és láss csodát: működött. Ugyanazt megcsináltam a másikkal is, és szintén. Most már csak azt nem értem, hogy hogy az isten izéjába' tudott egyszerre kinyiffanni mindkettő, amikor vadi újak voltak, nem szar gyártmány, hanem márkás cucc mind a kettő, és zsír új volt volt az akksi is. Ráadásul egy jó H4-es izzó az elvileg évekig is kibírja. Ha meg mégis akkora túláramot kaptak volna, akkor meg hogyhogy nem a biztosítékok szálltak el? Merthogy azoknak meg kutya baja. Kurvára nem értem... Tipp?

Elugrottam a lakatoshoz, aki reményeim szerint csinálni fogja a Moszkvicsot és Tóbiást, csak még egyelőre nem tudom, hogy melyik menjen előbb. Még ő se tudja , szóval ezügyben nem jutottunk sokra. Állt ott egy gyönyörű Alfetta GTV, ő is restaurálásra vár. Gondoltam lefotózom, de a fényképezőm úgy döntött, hogy nem fotózom le.

Ma egy kissé másnapos fejjel lőttem egy szelephézagot, mert az 1-es henger szívószelepénél a hézag az eléggé megszűnt létezni, a többi nagyjából jó volt. A kevésbé jó az az volt, hogy elkezdett közben szakadni az eső. Végülis mikor máskor? Ha már kint voltam, segítettem tesómnak kitalálni, hogy mi a 'csáért gyulladt ki az MZ-je tegnap. Szerencséje volt, csak egy kábel égett végig, azt kicserélte, de valahogy utána már nem annyira szeretett volna működni a motorkerékpár. Fogtam a próbalámpámat, aztán végigkutattuk a szisztemet, végül megtaláltuk a ludast: a gyújtótrafó kondijánál az egyik kábelen megsérült a szigetelés, és folyton letestelt. Ez is megvót, heppinessz van...