Akármit is csinálsz, úgyis fejfájás lesz a vége. Most se volt másképp, mert az Országos Tibi és Csaba Találkozó mindig ide vezet.

Az idén Tatán volt (vagyis jogászos-politikusos szófordulattal: "került megrendezésre") az első 2011-es Tibi és Csaba Találkozó, ahol sok-sok Tibivel és még több Csabával futottam össze. Furcsa véletlen, hogy ugyanazokon a helyszíneken feltűnően sok Kispolszki bukkant fel. Ha már ott jártam, azért lefotóztam őket.
A fesztivál nulladik napján sajnos nem tudtam sztárvendégként fellépni, inkább a hobbimnak hódoltam (azaz bent voltam a melóhelyemen). Épp kajaszünetet tartottam, amikor megcsörrent a telefonom, és Bálint Karcsi, vagyis.. izé... Bálint Csabi telefonált, hogy úton vannak Tatára a Laceeee nevű Csabival, de az egyik kipufogóbilincsük csak Fehérvárig szeretett volna velük tartani. Afelől érdeklődött, hogy lenne-e olyan kipubilincsem aki szeretne Fehérvárról Tatára eljutni. Beültem az Alfába, kiszáguldottam hozzájuk az út mellé, aztán Karcsicsabival elugrottunk hozzánk és a garázsban előtúrtunk egy kipufogóbilincset a kupac aljáról. Mondjuk utóbb kiderült, hogy ez nem lett jó, de mindegy, végül megoldódott a helyzet.

Szombat: erős napsütés, de a hajam még mindig tart. Szombat délelőtt megtankoltam Dzsuliettát, aztán nekivágtam a' országútnak. Jó volt arra Gánt felé kanyarogni a Vértesben, szeretem azt a szakaszt. Jó gyorsan oda is értem, aztán csatlakoztam a Tibik és Csabák gyülekezetéhez. Jó volt végre újra együtt trógerkodni a kispolszkis cimborákkal. Megnéztük, hogy megvan-e még Tatabányán a Turul (igen), Vértesszőlősön az előember (darabokban de nagyjából megvan), valamint hogy Tatán vár-e még a vár. (Vár.)
Ezek után csúnya merénylet áldozata lettem, mert az előzőleg a Teszkóban örökbe fogadott árva kicsi literes Sopronik a kezembe ugrottak, felbontották magukat, és kényszerítettek arra, hogy megigyam őket, pedig aki ismer az tudja, hogy mennyire ellenzem a szeszesital-fogyasztást. Gyorsan be is mentünk Piszkor Csabiékkal a bárba, hogy iszunk egy pohár ananászlét, de a pultos csajszi sajnos rosszul értette, és azt hitte, hogy sört kértem. Kénytelen voltam így azt is meginni, majd ezután csatlakoztunk a többiekhez akik leültek tábortűzni.

Vasárnap: szakadó eső, de a hajam...    ...az kurvára nem érdekel, mert úgy fáj a fejem, mint az állat. A szar idő sajnos betett az utolsó napnak, így a betervezett kirándulás elmaradt. Némi regenerálódást majd a többiektől való búcsúzkodást követően elindultunk öt autóval konvojban hazafelé. Csacsáéknak volt némi olajnyomás-problémája Majk és Kőhányáspuszta között, de szerencsére nem volt vészes a dolog, némi olajrátöltés tudta orvosolni. Gánt előtt egy karámból kiszabadult néhány ló és pont akkor vágtattak ki az útra, amikor kis csapatunk odaért. Piszkor Peti, Karcsi és Tunyi, már elhaladt, a lovak pont Csacsáék autóját kapták volna oldalba, ha időközben nem gondolják meg magukat, és nem térnek ki egy picit. Én zártam a sort, az egyik kanyarodó paci már csak nagy ívben fért el a többiektől, és igen szabálytalanul, körülnézés, irányjelzés és elsőbbségadás nélkül átjött a sávomba. Végülis kormány jobbra, nagy gáz, és heppienddel végződött a történet mind a ló, mind pedig az Alfa számára.
Ellenkező esetben ez a szám, és rengeteg lakatosmunka lett volna végeredmény. És hát mindannyian tudjuk, hogy kevés az olyan karosszériás, aki elfogad 3 mázsa lóvirslit konvertibilis fizetőeszközként.

Mindegy, a találkozó szervezéséért köszönet Slayer Csabinak, fasza volt minden, le a kalappal.


Fotók holnap.

Végre-valahára...

Jó rég nem írtam blogot, úgyhogy hiánypótló-összefoglaló jelleggel most gyorsan idehajítok egy poszt. Autós szempontból jelentős események csak közvetve történtek, a saját járgányaimmal a műszakis próbálkozás óta nem történt lófasse, szóval erről ennyit.

Más autókkal viszont történtek nagyobb horderejű események, úgyhogy bátorkodom ezeket dióhéjban leírni. Nagyobb haveri társasággal csináltunk július utolsó hetében egy nyolcnapos Erdély-túrát, a számok: tizenöt ember, négy autó, cirka 2000 kilométer.

Jómagam váltósofőrként vállaltam csak szerepet, így a feladatom jobbára kimerült a sörözésben "Ma már úgyse vezetek" felkiáltással. Utóbbi nem volt nehéz feladat, lévén, hogy Erdélyben a sör nagyon finom, baromi olcsó, és nem szaroznak mindenféle félliteres kis izéval: a sörösflaska két literes. Vagy két és fél. Rakenroll.

Az utak nem annyira vészesen szarok, sőt Kolozsvár és Torda között van 40 km autópálya, ami egész korrekt minőségű. Mondjuk az, hogy egy betonblokkokból kirakott körforgalomban ér véget az egész az kicsit vicces. Meg egy kicsit életveszélyes is. Utána - hogy legyen némi kontraszt - olyan az út minősége, hogy a kurszki tankcsata helyszíne ahhoz képest Hungaroring. Öt sáv széles, felfestés sehol, és egy négyzetméteren belül van macskaköves, aszfaltos, meg sáros rész is. De leginkább 30-40 centi mély kátyúk, a felület 80 százaléka ebből áll (vagy hát ebből nincs). A Camel Trophy elmehet a picsába, de tényleg.

Az utak minősége az csak egy dolog, inkább az öngyilkos hajlamú gyallerok, háziállatok és egyéb droidok tudnak kicsit carmageddonos hangulatot teremteni. A gyalogosokban az a közös, hogy egyiknek se kedves az élete. Simán a kocsi alá sétál, ha át akar menni a túloldalra, a jobb fejek mindezt szürkületben, kivilágítatlanul. A kutyák is ugyanezt csinálják, csak ők megugatják  és megharapják a kocsi kerekét. A szuicid gyalogos legfejlettebb példánya a szamócás cigó, aki mindezt foglalkozásszerűen űzi. Kizárólag szerpentinen, útszűkületnél, beláthatatlan kanyar külső ívén és egyéb praktikus helyen áll az út szélén és egy vödörből árul szamócát. Átlag másfél kilométerenként áll egy-egy példány, de kizárólag csak olyan helyen, ahol nem lehet megállni análkül, hogy abból ne legyen orbitális tömegbaleset. Aztán meg csodálkoznak, hogy nem pörög a szamócabiznisz...
A következő állatfaj a szuicid hajlamú lovaskocsis, aki abban különbözik a szuicid gyalogostól, hogy neki nem csak a saját élete, hanem a te életed se kedves. Lovaskocsit kivilágítani köztudottan buzis dolog, ezért ők nem is teszik, nyilvánvalóan arra játszanak, hogy egy későn fékező autós egy jól irányzott csattanással leküldje őket a szakadékba, lovastól, szénástól, mindenestől.

Persze azért nem mindig tudtam megúszni azt, hogy vezessek, de igazából nem is bántam. A túra során két igazi erőgép fordult meg a kezem között: egy 1.2-es háromhengeres Fószvágen Polo és egy szintén háromhengeres 1.0-ás Buzuki Stift. Igazából kellemes meglepetés volt, hogy a Swift - annak ellenére, hogy erő az tényleg csak mutatóban volt benne - egész derekasan mászott hegyre, öt utassal, csomagokkal, mindennel. A Békás-szorosnál és a Bucsin-tetőnél volt alkalmam megkergetni a kis gyöszt egy kicsit felfele is, lefele is, és egész jól ment. Mondjuk hegyiversenyen nem ilyennel indulnék.
A Polo is meglepő volt: egyszerűen nem lehet vele tempósan kanyarodni, mert billeg, sodródik, dülöngél. Mondjuk cserébe a nagyon durván szar utakon sem rázza szét a bent ülőket, ezt odaát azért tudtuk értékelni.

A  négyből a harmadik járgány egy kettes Golf volt, ami azért már kapott az élettől. Ő autós szempontból azért említésre méltó, mert őt meg szerelni kellett. Szovátán a Polo visszapillantójában láttam, hogy a Góóóf pajtás hűtőrácsa a talajkontaktust keresi, és már csak az imádság tartja, úgyhogy hátraszóltam CB-n, hogy azonnali jelleggel kurvagyorsan álljunk félre. A hűtőmaszk csak ímmel-ámmal volt rögzítve, a rögzítőelemek nagyobb része meg se volt, úgyhogy gyorsan kerítettünk kábelkötegelőt, aztán azzal megoldottuk okosssan-igényessssen. Hát szép az nem volt, de legalább jó csúnya lett.

Később a másik - jóval komolyabbnak tűnő - probléma az az volt, hogy kiment a tompított meg a reflektor. Masszív másnapos fejjel, egy jó bögre kávéval a kézben azért nekiálltunk megoldani ezt is. Eleinte a kormánykapcsolóra és a relére gyanakodtam, úgyhogy első körben megnéztük a relét. Reménykedtem benne, hogy relé, mert a kormánykapcsolót szétszedni, javítani/cserélni világvége alsón, nem túl kecsegtető. Csupán csak szerszámunk meg alkatrészünk nem volt hozzá, minden más adott volt.
A relének semmi baja nem volt, itt kezdődött a para. Szétszedtem a műszerfalat, kivettem a fényszórókapcsolót, hogy hátha az az. Nem az volt.
Ezután az volt a terv, hogy a relét kiszedve összezárjuk a megfelelő lábaknál az érintkezőket, kiiktatva ezzel a kormánykapcsolót a körből, de sajnos ez se működött. Már éppen azon gondolkodtunk, hogy egy dróttal direktbe kötjük a balos fényszórót az akksival, amikor még - "a remény hal meg utoljára" alapon - leszedtem a kormányoszlop-burkolatot, hogy hátha a fényváltó-kapcsoló csatlakozójánál össze tudjuk zárni valahogy a megfelelő érintkezőket. Ekkor vettük észre, hogy a stekker nincs is a helyén. Ez leginkább azért vicces, mert az a stekker nem tud csak úgy magától szétcsúszni, maximum akkor, ha nagyot tróger módon van összedugva. Rendkívül lelkiismeretes szaki lehet a szerelő, akihez a járgányt hordják. Az ember azt gondolná, hogy nem igényel tú nagy agykapacitást és kézügyességet egy csúszócsatlakozó összedugása, de azért látom van akinek meghaladta a képességeit ez a bonyolult műveletsor. Egyébként ez általánosságban is jellemző volt szegény Golfra, hogy amit gyárilag három csavar tartott, azt egy fogta, amit gyárilag öt, azt itt három, ami meg bepattintós volt, azt meg nem tartotta lófasse. A szerelő úrnak és a kedves édesanyjának ezúton kívánnék jó egészséget, boldogságot, valamint nyílzáport és nehéztüzérségi támadást.
Mindegy, a lényeg az, hogy a Golf végülis kibiírta a megpróbáltatásokat, sőt, hazafelé még egy 150-es tempót is megfutott egyszer az autópályán.

Ez volt Erdély 2010: szép tájak, jó sörök, Motörhead full hangerőn. Remélem nem az utolsó ilyen volt...

Kiskeziccsókolom, gyors képriport következik egy kis frítájm-ektivitiről.

Beszereztem egy kazalnyi mindenféle szirszart a Skodához, úgyhogy ráérő időmben azt ekecseltem megint, időm és lelkesedésem határtalan volt, úgyhogy a kezeim lefagyásáig űztem az ipart. Első körben a szétszedtem a bontott fűtésboxot és megpucoltam, majd ugyanezt cselekedtem az új (mármint nekem új) hamutartóval, és az ablaktekerő karokkal is. A jó állapotú bontott cumó a pucolás után szinte gyári újként tündökölt, úgyhogy örö é bódottá.

Amikor ezzel megvoltam, összeraktam a fűtésboxot, kiszereltem a régi, törött szart, és beraktam a helyére a majdnem újat. Szép is, jó is, bár tény hogy a törött, és négy csavarral meg a "Bekapcsolni tilos!" feliratú műanyag táblával összehebrákolt darab sokkal romantikusabb.

Beraktam - egyelőre próbajelleggel - a vészvillogó-kapcsolót, amivel megugrott a gépjármű használati értéke. Mivel a vészvillogó-kapcsoló megszakítja a jobbos és balos index áramkörét is, ezért kiszerelt kapcsolóval nem csak vészvillantó, de index sincs. Na, most már van, és működik a királyságos, piros háttérvilágítása is a kapcsolónak.
A wellness-kúrán átesett kesztyűtartó-fedél szintén sokat lendített a minőségérzeten.

A hamutartó, és a mellette levő szivargyújtó panel az eredetileg úgy nézett ki, mint amit leokádtak, de sajnos nem csak az volt, mert a róka legalább lemosható lenne, ezek viszont permanensen voltak kiszeltündei szépségűek. Az új hamutartó az plug'n'play volt, ezzel azért sokkal kulturáltabb kinézete kezd lenni a beltérnek, de a szivargyújtó-panelnél majdnem rámjött a sikítófrász.
Az még oké, hogy letöri a műanyagot a paraszt, és utána sajnál kőkemény 800 Ft-ot az új alkatrészre, a bontott is biztos valami horribilis árú, háromszáz forintos cucc lehet. Már ez is a fillérbaszás non plus ultrája, na de az, hogy a törött szarban cipőfűzővel rögzíti a szivargyújtót, és az egészet nyakonburítja valami tripperes tevenyállal (valószínűleg fél hektó Palmatex-szel), és azzal ragasztja be a műszerfalba, na attól azért már a tizenkét danos tanyasi Mekkgájverek is eldobják a kapát. Az ilyen paraszt az franciázzon egész éjjel egy hasmenéses vízilóval, hogy az a gereblyefogú kurva anyja sirassa, baszki. Gyász.
Egyelőre próbálom kiszabadítani a szivargyújtót, de lehet, hogy abból is újat kell venni.

Befejező műveletként kicseréltem az ablaktörlőket körben, úgyhogy most már az égből hulló mindenféle csapadék sem akadályozza a kilátást. Kezd egyre kulturáltabb formát ölteni a gépjármű.

Egyebet nem tudok mondani, illetve csak olyat, aminek közvetve vannak autós vonatkozásai.
A közelmúltban (egész konkrétan tegnap) sikerült egy évvel közelebb kerülnöm a nyugdíjkorhatárhoz , és ennek következtében gazdagodtam egy új szerszámosládával, meg néhány belevaló eszközzel, úgyhogy Tóbiás-t upgradelhetem egy 3-as service packkal. Külön öröm, hogy sikerült a 3 évesen kapott, és azóta kicsit leamortizált autós retro étkészletemet huszonsok év után újból kiegészíteni. Az oldszkúl autós kistányér mellé megérkezett tavaly egy hozzáillő bögre, és az idén kiegészült a szett egy mélytányérral is. Fotó még nincs mert most épp használom, de majd lesz... Atomzsír!
Ráadásul sikerült magát az ünneplést is túlélni, mivel hatalmas önmegtartóztatásról téve tanúbizonyságot, nem ittam egy kortyot sem. Ez nem az öregség jele, csupán nem akartam az ünnepi ebédet másnaposságból kifolyólag végigrókázni, mint 2 hete, amikor előzőleg tesóm öregedését ünnepeltük.

 

Kedves nézőink (vakok esetében hallgatóink), köszöntjük önöket a ReceptKlub mai adásában! A mai menü: Kisfityós vegyestál, 2009-es módra.
Hozzávalók:

* 1 db sátor
* 100-120 darab Kispolszki, lehetőség szerint pótalkatrészekkel.
* 200 db elmeroggyant ember, kispolák-fanatikusok, hát persze.
* 1 db Agárd
* 3 nap
* 10 liter benzin
* sok-sok sör
* bor
* vegyes gyümölcs
* haverok, buli, (meggyes-barackos)Fanta
* pici piros pipa
* Petőfi Richárd világirodalmi remekei (sárga kötet)

Fogjunk egy Kispolákot, és öntsük fel 10 liter benzinnel, illetve lehetőleg minél többel, de arra vigyázzunk, 21 liternél többel semmiképp se, mert ebből később gondunk támadhat. A sátrat és a sört szakszerűen adagoljuk hozzá a Kispolákhoz, de vigyázat, ne ugyanoda, ahova a benzint. Ha ezzel megvagyunk, elkezdhetünk pörkölni nagy gázon. Amint a látómezőnkben feltűnik 1 db Agárd és a 100-120 darab Polski, visszavehetünk a gázból, majd megfelelő helyen teljesen el is zárhatjuk. Szépen keverjük hozzá az előkészített Polskinkat a többihez, és mi is vegyüljünk el a sok ember között. Miután a lehető legtöbb barátunkat-ismerősünket üdvözöltük, kezdjük el az élményhez hozzáadagolni a bort, amit lehetőség szerint különféle vegyes gyümölcspárlatokkal is ötvözhetünk, és mindenképp hasznos, ha némi meggyel dekoráljuk. Figyelem! Nagyon-nagyon vigyázzunk, hogy répadarabok NE legyenek benne, mert elronthatják az összhatást!
Aludjunk az autóban, másnap reggel érezzük magunkat szarul.Ne, azért hányni nem kell, na! Szedjük magunkat rendbe, szerezzünk magunk mellé egy hasonlóan másnapos Laceeee-t és induljunk el egy tájékozódási túraversenyen. Számoljunk bódén ablakot meg fahídon korlát, nézzünk emléktáblát meg plakát, keressünk év-és telefonszámokat. Úgyis a szülők a felelősek, és Kovaljov Danilenko is nyugodjon békében. Nyerjük meg a versenyt. Ha nem sikerült, fogjuk rá arra, hogy másnaposak vagyunk, meg Taky autóján kellett úszót cserélni, és különben is elbaromkodtuk az egészet.
Délután ámuljunk-bámuljunk, hogy mennyi Polski van, nézzünk versenyt, beszélgessünk a' emberekkel. Vonuljunk fel, mert az jó! Ha jól csináltuk, érezni fogjuk a tipikus "ez volt az eddigi legjobb Polski-találkozó"-ízt. Nyerjünk díjat, és vegyük észre a finom célzást, hogy tényleg ideje lenne lakatoshoz menni. A műveltség fontos, ezért mindenképp legyen az est része egy kis Jókai. A Takács kiadó gondozásában megjelent a híres író Bableves című kisregénye, ezt fogyasszuk egészséggel és élvezettel, hiszen kiváló műről van szó.
Estefelé számítsunk arra, hogy ma tényleg csak egy sör lesz, aztán meg alvás. Lepődjünk meg, hogy nem így történik.  Ébresszünk tunyit, haverkodjunk a szlovákokkal (nem minden Matuska robbant hidat), és igyunk meg mindent, ami elénk kerül. Ha ügyesek vagyunk, akkor olyan gyorsan megtanulunk minden nyelven, mint Chris. Fűszerezzük meg a pici piros pipát, és utána már TÉNYLEG a világ összes nyelvén tudunk beszélni. Énekelni meg pláne. Vigyázat, használata kergerasztakórt okozhat, de a K.G. monogrammú egyéneknél (pl. Kovács Géza, Klaus Guttentag) az álomkórhoz hasonló tünetek is felléphetnek.
Amint elkezd világosodni, hagyjuk a kislökhárító árnyékában szendergőket pihenni, keressük meg az elcsatagolt Rasztát, tegyük a helyére, és takarjuk le, nehogy megromoljon.
Másnap alapozzunk egy kis hamburgerrel a kempingben, majd desszertnek fogyasszunk egy kis forró aszfalton sült gyorsulást és szlalomcukrot, az előző napi menüre való tekintettel sok-sok ásványvízzel öblítsük le.
Ha mindez megvan, ízlés szerint tálaljuk a blogunkban, és köszönjük meg a szervezőknek a kiváló alapanyagot, és a résztvevő cartársaknak a kiváló hangulatot, amivel fűszerezték a menüt. Lóétvágyat kívánunk!

Má' megint csak ezek az öreg, rozsdás szarok. Kicsit már kezd unalmas lenni ez a csávó.

Hosszú (oké, relatíve hosszú) ideje nem írtam ide semmit, meglepő módon azért, mert nem történt semmi. Tóbiás ment, működött minden gond nélkül, de viszonylag keveset használtam, mert inkább a céges 206-osba raktam a kilométereket. Történés mindössze annyi volt, hogy egy faszparaszt manőverkirály nekiment a kocsinak,  - valszeg akkor amikor az a melóhelyem előtt parkolt - és sikeresen kitört egy darabot a hátsó lámpámból, majd angolosan távozott. Betétlap persze sehol, mert ugye minek is az. Az egészben az a leggyönyörűbb, hogy ezt a fajta piros-fehér burát gyakorlatilag lehetetlen beszerezni, úgyhogy örö é bódottá van. Nem tudom ki volt a tettes, de őszinén kívánom neki, hogy szarjon rozmárt, miközben a halott nagypjával közösül.

Műszakilag a járgány teljesen egyben van, egyedül a szelepdekni-tömítés fosta el magát, aminek következtében a Fehérvár-Budapest-Fehérvár távon teleszórta a motorteret olajjal gép, de a működésben ez se okozott igazi fennakadást. Vettem kemény 150 pénzért parafa tömítést, kicseréltem, megpucoltam a mocit és környékét, majd egy ismételt Fvár-Bp-Fvár körön megnéztem, hogy milyen lett. Hát még mindig enged, pedig vadiúj a  tömítés. Ma vettem bele olajat (Valvoline Turbo 15W-50-es, szokás szerint), hogy legyen mivel utántölteni, mert már eléggé kevés volt a járgányban.

Bár nem írtam róla, de érkezett hozzám egy szerelmes levél, hogy csináltak egy szép fényképet a kocsimról Sukoró belterületén, és hogy ez 30 ezer forint lesz. Ma bementem a fényképészekhez, hogy megnézzem: sajnos a kocsinak a rondábbik oldalát fotózták, ráadásul csak fekete-fehér,de mondtam, hogy oké egye fene, kifizetem. Sőt, 100 Ft illetékbélyeg ellenében kértem egy példányt itthonra, ezen már nem múlik. Az ügyintéző csajok aranyosak voltak, bár nem néztek teljesen normálisnak, amikor mutatták a fotót, én meg mondtam, hogy: "Na ja, nem bírtam a lóerőkkel."

Amikor ezzel végeztem, elzúztam műhelylátogatásra a Horváth szerviz nevű helyre, ami - mint a neve is mutatja- egy szerviz, de nem Horváthokat javítanak. Velem különben se tudnának mit kezdeni, mert menthetetlen vagyok. Na szóval a műhelylátogatás apropóját a mellékelt fotókon lehet látni: természetesen veterán járgányok. A műhely németországból kapja a megrendeléseket, veteránokat restaurálnak. Többnyire Merciket, de volt már itt Jaguar, Porsche meg sok egyéb más is, például találkoztam egy Ford Cortinával is az egyik kocsiállásban.
Ami igazán extra ebben a műhelyben, az az, hogy itt készülnek majd a jövőben a Mercedes 300 SL replikák, üvegszálas műanyag karosszériával, a Pagoda Merci padlólemezére. A fotókon látható két darab az tulajdonképpen prototípus. Százötvenezer euróért vesztegetik őket szemben egy eredeti SL félmillió eurós árával, szóval lesz rá kereslet.
A másik érdekesség, hogy itt készül a németországban gyártott Horch 853-as replikákhoz némelyik részegység, például találkoztam egy komplett Horch alvázzal.
Ez olyan szintű járgány, hogy még a replika is milliós tétel euróban. Nagyon nem semmi dolgok ezek. A látogatás apropója meg - a személyes kíváncsiság kiélésén kívül - az volt, hogy megnéztem a leendő munkahelyem: jövő hét szerdán kezdek.
Asszem örülök, asszem be fogok rúgni, asszem nem is kicsit.

Hölgyeim, és uraim van szerencsém bejelenteni, hogy amit régóta terveztem, végre valóra vált. Íme:

a Fiat 126-os naptár

Régóta gondolkoztam rajta, hogy ha a Kiszel Tündének lehet donatellácskácskácskás naptárja, akkor Petyának ugyanmá' miért ne legyen kispolákos (vagy legalábbis 126-os fityós) naptárja. Gondoltam, ha már úgyis egy nyomdában kell letöltenem a napi 8 órás szabadságvesztésemet, akkor kiaknázom az itteni infrastruktúrát. Tündikének persze nyomába se érek továbbra sem, mert nincs bugyigyűjteményem, összenőtt szemöldököm, térdig lógó csöcsöm és nincs kevesebb agyam (még) mint egy  fenyőfának, de ezt némi munkával ellensúlyoztam: Szereztem A/3-as fényes műnyomó papírt, letöltöttem a megfelelő szoftvereket (igen, igen, legálisan, még mielőtt kérdezné valaki ), fotosoppoltam, acrobatoztam, és a végeredményt a képeken láthatod. Nekem tetszik. Örülök. Juhé!

Norbimentes ápdét: a nagy sikerre való tekintettel sikerült összehozni egy kisebb sorozatot, szóval lehet rendelni. Az ára az kb. a nettó anyagköltséggel egyenlő. Hogy stílusosak legyünk: 652 Ft/db. Ha kő', dobj egy e-mailt (moskvich.man(kukker)gmail.com , vagy csörögj rám (70/2877-457 , és megbeszéljük.
Ha lehet, inkább a személyes átadás-átvételt oldjuk meg, mert szerintem a postázás többe kerülne, mint maga a cuccos, na meg szeretném ha azért gyűrődés-, szakadás-, és lehugyozásmentesen jutna el a naptár a végfelhasználóhoz.
 

    A részletes összefoglalót igazából nem úgy értettem, hogy két részletben lesz, na de mindegy. Rendes emberek egy találkozóra szépen összepakolják a kocsijukat, a kicsit kevésbé rendesek a találkozóra üzemképessé varázsolják, aztán utána finomítgatnak rajta. Én meg ehelyett bedobtam Tóbiást a mély vízbe (képletesen persze).

    A héten a közel sem tökéletes járművön volt pár apróság, amit mindenképp meg kellett csinálni, csak a munka nevű nagyon szar hobbim miatt nem volt rá alkalmam. Persze simán szerelhettem volna munkaidőben is, de a múltkor már a kocsimosásért is akkora lebaszást kaptam, hogy öröm volt nézni. Na meg utána megtudtam, hogy az egyik (ex)kollégát azért baszták ki, mert munkaidőben porszívózta a kocsiját. Szóval maradt a péntek délután a következőkre:
- Szelephézag-állítás, mert ismételten rohadtul szelephangja volt..
- Értelmes módon tömíteni a szelepfedelet
- Mexhézag-állítás
- Előgyújtás belövése
- A hengerfej és a gyújtókábel közé valami távtartó hekkelése, mert az alu szelepdeknin nincs
-Zöldkártya, mert az a találkozó utáni napon lejárt
-AC-pumpa életrekeltése

    Az AC-pumpa ugyanolyan szar, mint volt, mivel nem volt mire kicserélni. A szelephézagot belőttem, elhalkult a gép, de azóta (200 km) már megint kurvára csattog meleg motornál. Szereztem spéci szilikonos tömítőpasztát, és letömítettem a szelepfedelet, most már egész korrekt. Belőttem a mexhézagot és az előgyújtást, aztán elszaladtam tankolni a zöldkártyázás előtt, mert már csak a tank alján lötyögött némi nafta. Éppen a kút előtt fogyott ki belőle a cucc, kb 2,5 métert kellett tolni a kocsit a kútoszlopig. Ross Brawn se számolhatta volna ki jobban. 6 liter E85 és 6 liter benzin került a tartályba, és rohantam zöldkártyázni. Éppen odaértem zárás előtt, rápakoltuk a kocsit a műszerre, aztán elkezdtük mérni. A nyitottabb (sport)kipufogó miatt a műszer tömítetlennek észlelte a kipufogórendszert, ezért a szerelő beült, és perceken át nyelezte a kocsit üresben. Már éppen kezdtem nézni, hogy mivel üthetném le, amikor a műszer kiadta a megfelelő értékeket. Fizetés, matrica felnyalása, aztán tűz haza.
    Ad-hoc módon gyorsan generáltam egy rögzítő szarságot a gyertyakábeleknek, ami egész funkcionális lett, és nem is nagyon ronda. Esztétikai szempontból még majd javítunk rajta. Amikor ez is megvolt, gyors zuhany, gyors kaja, aztán csomagolás, mivelhogy a társaság már várt lent Kapolcson (illetve Taliándörögdön), a Művészetek Völgyében, ami nekem buli, rock'n'roll és intenzív májtuning, Tóbiásnak pedig olyasféle teszt volt.
    Az út lefelé viszonylag eseménymentes volt. Kihagytam azt a számításból, hogy etanolból több kell a motornak, így az AC gyengesége hatványozottan érvényesül. Na meg azt is, hogy nem csak sík terep lesz, hanem emelkedő is. Szóval a sík terepen éppenhogy tartható 80 km/h az felfelé egész más értékre módosult, mondanom sem kell ugye, hogy nem fölfelé. Legalább a túlmelegedéstől nem kellett félni, mert most ugye a hűtésem sem a legjobb (hiányzik a generátor alatti burkolat, szarul csatlakozik a harmonikacső, a reaktortető-kitámasztót pedig odaadtam Lajoskának Velencén.
    Mindegy, egész jól elcsordogáltam emelkedőn 60, lejtőn 90, és végül leértem a Völgybe. Vigántpettend (a továbbiakban Víganpetting és Kapolcs között kipróbáltam elbír-e 3 stoppos csajt a csomagok mellett. Elbír. A törzskocsmánknál a többiek már vártak, és a kiszállástól számított 25 másodpercen belül már pia volt a kezemben, és nevetős dohánytermék az arcomban. Tóbiásnak rögtön akadt pár rajongója, akik megcsodálták. Aznap már nem jutottam el a kempingig, így a kocsma előtt aludtam a kocsiban, szóval alvóhelyként is ismételten megállta a helyét a jármű.  A következő két-három napban nem szándékoztam volán mögé ülni, a sor mégis úgy hozta, hogy kellett. Aki még nem próbált 12-15 embert szállítani egy  Opel pickup-pal, az mindenképpen próbálja ki, mert vicces. És az egész úgy indult, hogy egy embert kellett bevinnem Kapolcsra a pesti buszhoz, de hát aki egy kocsmában zenél, annak hirtelen rengeteg haverja akad, aki el akarja kísérni. Meg akkor útközben már felvettem pár stoppost is.  Ha már lúd, legyen kövér.
     Három nap agyatlan bulizás és rock'n'roll után meg elindultam haza. Ott még beröffent a kocsi, de a zenebömböltetés miatt totál lemerült az akksi, így útközben, tankolás után már nem nyikkant meg az indítómotor. Kicsit káromkodtam, aztán megkértem a kutast, hogy toljon már be por favor. Beröffent a jármű, úgyhogy hazáig meg se álltam. Mivel hazafelé nem E85, hanem tiszta benya volt benne, így némileg magasabb sebességgel tudtam haladni, de így is rángatott az AC miatt. A 80-at többé-kevésbé simán tudtam tartani, emelkedőn döglődött csak, de lejtőn lehetett tolni neki. Egy enyhe lejtőn megvolt a 100 is, csak hogy nehogymá' az AC-nak legyen igaza.