Jó rég nem írtam blogot, úgyhogy hiánypótló-összefoglaló jelleggel most gyorsan idehajítok egy poszt. Autós szempontból jelentős események csak közvetve történtek, a saját járgányaimmal a műszakis próbálkozás óta nem történt lófasse, szóval erről ennyit.

Más autókkal viszont történtek nagyobb horderejű események, úgyhogy bátorkodom ezeket dióhéjban leírni. Nagyobb haveri társasággal csináltunk július utolsó hetében egy nyolcnapos Erdély-túrát, a számok: tizenöt ember, négy autó, cirka 2000 kilométer.

Jómagam váltósofőrként vállaltam csak szerepet, így a feladatom jobbára kimerült a sörözésben "Ma már úgyse vezetek" felkiáltással. Utóbbi nem volt nehéz feladat, lévén, hogy Erdélyben a sör nagyon finom, baromi olcsó, és nem szaroznak mindenféle félliteres kis izéval: a sörösflaska két literes. Vagy két és fél. Rakenroll.

Az utak nem annyira vészesen szarok, sőt Kolozsvár és Torda között van 40 km autópálya, ami egész korrekt minőségű. Mondjuk az, hogy egy betonblokkokból kirakott körforgalomban ér véget az egész az kicsit vicces. Meg egy kicsit életveszélyes is. Utána - hogy legyen némi kontraszt - olyan az út minősége, hogy a kurszki tankcsata helyszíne ahhoz képest Hungaroring. Öt sáv széles, felfestés sehol, és egy négyzetméteren belül van macskaköves, aszfaltos, meg sáros rész is. De leginkább 30-40 centi mély kátyúk, a felület 80 százaléka ebből áll (vagy hát ebből nincs). A Camel Trophy elmehet a picsába, de tényleg.

Az utak minősége az csak egy dolog, inkább az öngyilkos hajlamú gyallerok, háziállatok és egyéb droidok tudnak kicsit carmageddonos hangulatot teremteni. A gyalogosokban az a közös, hogy egyiknek se kedves az élete. Simán a kocsi alá sétál, ha át akar menni a túloldalra, a jobb fejek mindezt szürkületben, kivilágítatlanul. A kutyák is ugyanezt csinálják, csak ők megugatják  és megharapják a kocsi kerekét. A szuicid gyalogos legfejlettebb példánya a szamócás cigó, aki mindezt foglalkozásszerűen űzi. Kizárólag szerpentinen, útszűkületnél, beláthatatlan kanyar külső ívén és egyéb praktikus helyen áll az út szélén és egy vödörből árul szamócát. Átlag másfél kilométerenként áll egy-egy példány, de kizárólag csak olyan helyen, ahol nem lehet megállni análkül, hogy abból ne legyen orbitális tömegbaleset. Aztán meg csodálkoznak, hogy nem pörög a szamócabiznisz...
A következő állatfaj a szuicid hajlamú lovaskocsis, aki abban különbözik a szuicid gyalogostól, hogy neki nem csak a saját élete, hanem a te életed se kedves. Lovaskocsit kivilágítani köztudottan buzis dolog, ezért ők nem is teszik, nyilvánvalóan arra játszanak, hogy egy későn fékező autós egy jól irányzott csattanással leküldje őket a szakadékba, lovastól, szénástól, mindenestől.

Persze azért nem mindig tudtam megúszni azt, hogy vezessek, de igazából nem is bántam. A túra során két igazi erőgép fordult meg a kezem között: egy 1.2-es háromhengeres Fószvágen Polo és egy szintén háromhengeres 1.0-ás Buzuki Stift. Igazából kellemes meglepetés volt, hogy a Swift - annak ellenére, hogy erő az tényleg csak mutatóban volt benne - egész derekasan mászott hegyre, öt utassal, csomagokkal, mindennel. A Békás-szorosnál és a Bucsin-tetőnél volt alkalmam megkergetni a kis gyöszt egy kicsit felfele is, lefele is, és egész jól ment. Mondjuk hegyiversenyen nem ilyennel indulnék.
A Polo is meglepő volt: egyszerűen nem lehet vele tempósan kanyarodni, mert billeg, sodródik, dülöngél. Mondjuk cserébe a nagyon durván szar utakon sem rázza szét a bent ülőket, ezt odaát azért tudtuk értékelni.

A  négyből a harmadik járgány egy kettes Golf volt, ami azért már kapott az élettől. Ő autós szempontból azért említésre méltó, mert őt meg szerelni kellett. Szovátán a Polo visszapillantójában láttam, hogy a Góóóf pajtás hűtőrácsa a talajkontaktust keresi, és már csak az imádság tartja, úgyhogy hátraszóltam CB-n, hogy azonnali jelleggel kurvagyorsan álljunk félre. A hűtőmaszk csak ímmel-ámmal volt rögzítve, a rögzítőelemek nagyobb része meg se volt, úgyhogy gyorsan kerítettünk kábelkötegelőt, aztán azzal megoldottuk okosssan-igényessssen. Hát szép az nem volt, de legalább jó csúnya lett.

Később a másik - jóval komolyabbnak tűnő - probléma az az volt, hogy kiment a tompított meg a reflektor. Masszív másnapos fejjel, egy jó bögre kávéval a kézben azért nekiálltunk megoldani ezt is. Eleinte a kormánykapcsolóra és a relére gyanakodtam, úgyhogy első körben megnéztük a relét. Reménykedtem benne, hogy relé, mert a kormánykapcsolót szétszedni, javítani/cserélni világvége alsón, nem túl kecsegtető. Csupán csak szerszámunk meg alkatrészünk nem volt hozzá, minden más adott volt.
A relének semmi baja nem volt, itt kezdődött a para. Szétszedtem a műszerfalat, kivettem a fényszórókapcsolót, hogy hátha az az. Nem az volt.
Ezután az volt a terv, hogy a relét kiszedve összezárjuk a megfelelő lábaknál az érintkezőket, kiiktatva ezzel a kormánykapcsolót a körből, de sajnos ez se működött. Már éppen azon gondolkodtunk, hogy egy dróttal direktbe kötjük a balos fényszórót az akksival, amikor még - "a remény hal meg utoljára" alapon - leszedtem a kormányoszlop-burkolatot, hogy hátha a fényváltó-kapcsoló csatlakozójánál össze tudjuk zárni valahogy a megfelelő érintkezőket. Ekkor vettük észre, hogy a stekker nincs is a helyén. Ez leginkább azért vicces, mert az a stekker nem tud csak úgy magától szétcsúszni, maximum akkor, ha nagyot tróger módon van összedugva. Rendkívül lelkiismeretes szaki lehet a szerelő, akihez a járgányt hordják. Az ember azt gondolná, hogy nem igényel tú nagy agykapacitást és kézügyességet egy csúszócsatlakozó összedugása, de azért látom van akinek meghaladta a képességeit ez a bonyolult műveletsor. Egyébként ez általánosságban is jellemző volt szegény Golfra, hogy amit gyárilag három csavar tartott, azt egy fogta, amit gyárilag öt, azt itt három, ami meg bepattintós volt, azt meg nem tartotta lófasse. A szerelő úrnak és a kedves édesanyjának ezúton kívánnék jó egészséget, boldogságot, valamint nyílzáport és nehéztüzérségi támadást.
Mindegy, a lényeg az, hogy a Golf végülis kibiírta a megpróbáltatásokat, sőt, hazafelé még egy 150-es tempót is megfutott egyszer az autópályán.

Ez volt Erdély 2010: szép tájak, jó sörök, Motörhead full hangerőn. Remélem nem az utolsó ilyen volt...

Kedves nézőink (vakok esetében hallgatóink), köszöntjük önöket a ReceptKlub mai adásában! A mai menü: Kisfityós vegyestál, 2009-es módra.
Hozzávalók:

* 1 db sátor
* 100-120 darab Kispolszki, lehetőség szerint pótalkatrészekkel.
* 200 db elmeroggyant ember, kispolák-fanatikusok, hát persze.
* 1 db Agárd
* 3 nap
* 10 liter benzin
* sok-sok sör
* bor
* vegyes gyümölcs
* haverok, buli, (meggyes-barackos)Fanta
* pici piros pipa
* Petőfi Richárd világirodalmi remekei (sárga kötet)

Fogjunk egy Kispolákot, és öntsük fel 10 liter benzinnel, illetve lehetőleg minél többel, de arra vigyázzunk, 21 liternél többel semmiképp se, mert ebből később gondunk támadhat. A sátrat és a sört szakszerűen adagoljuk hozzá a Kispolákhoz, de vigyázat, ne ugyanoda, ahova a benzint. Ha ezzel megvagyunk, elkezdhetünk pörkölni nagy gázon. Amint a látómezőnkben feltűnik 1 db Agárd és a 100-120 darab Polski, visszavehetünk a gázból, majd megfelelő helyen teljesen el is zárhatjuk. Szépen keverjük hozzá az előkészített Polskinkat a többihez, és mi is vegyüljünk el a sok ember között. Miután a lehető legtöbb barátunkat-ismerősünket üdvözöltük, kezdjük el az élményhez hozzáadagolni a bort, amit lehetőség szerint különféle vegyes gyümölcspárlatokkal is ötvözhetünk, és mindenképp hasznos, ha némi meggyel dekoráljuk. Figyelem! Nagyon-nagyon vigyázzunk, hogy répadarabok NE legyenek benne, mert elronthatják az összhatást!
Aludjunk az autóban, másnap reggel érezzük magunkat szarul.Ne, azért hányni nem kell, na! Szedjük magunkat rendbe, szerezzünk magunk mellé egy hasonlóan másnapos Laceeee-t és induljunk el egy tájékozódási túraversenyen. Számoljunk bódén ablakot meg fahídon korlát, nézzünk emléktáblát meg plakát, keressünk év-és telefonszámokat. Úgyis a szülők a felelősek, és Kovaljov Danilenko is nyugodjon békében. Nyerjük meg a versenyt. Ha nem sikerült, fogjuk rá arra, hogy másnaposak vagyunk, meg Taky autóján kellett úszót cserélni, és különben is elbaromkodtuk az egészet.
Délután ámuljunk-bámuljunk, hogy mennyi Polski van, nézzünk versenyt, beszélgessünk a' emberekkel. Vonuljunk fel, mert az jó! Ha jól csináltuk, érezni fogjuk a tipikus "ez volt az eddigi legjobb Polski-találkozó"-ízt. Nyerjünk díjat, és vegyük észre a finom célzást, hogy tényleg ideje lenne lakatoshoz menni. A műveltség fontos, ezért mindenképp legyen az est része egy kis Jókai. A Takács kiadó gondozásában megjelent a híres író Bableves című kisregénye, ezt fogyasszuk egészséggel és élvezettel, hiszen kiváló műről van szó.
Estefelé számítsunk arra, hogy ma tényleg csak egy sör lesz, aztán meg alvás. Lepődjünk meg, hogy nem így történik.  Ébresszünk tunyit, haverkodjunk a szlovákokkal (nem minden Matuska robbant hidat), és igyunk meg mindent, ami elénk kerül. Ha ügyesek vagyunk, akkor olyan gyorsan megtanulunk minden nyelven, mint Chris. Fűszerezzük meg a pici piros pipát, és utána már TÉNYLEG a világ összes nyelvén tudunk beszélni. Énekelni meg pláne. Vigyázat, használata kergerasztakórt okozhat, de a K.G. monogrammú egyéneknél (pl. Kovács Géza, Klaus Guttentag) az álomkórhoz hasonló tünetek is felléphetnek.
Amint elkezd világosodni, hagyjuk a kislökhárító árnyékában szendergőket pihenni, keressük meg az elcsatagolt Rasztát, tegyük a helyére, és takarjuk le, nehogy megromoljon.
Másnap alapozzunk egy kis hamburgerrel a kempingben, majd desszertnek fogyasszunk egy kis forró aszfalton sült gyorsulást és szlalomcukrot, az előző napi menüre való tekintettel sok-sok ásványvízzel öblítsük le.
Ha mindez megvan, ízlés szerint tálaljuk a blogunkban, és köszönjük meg a szervezőknek a kiváló alapanyagot, és a résztvevő cartársaknak a kiváló hangulatot, amivel fűszerezték a menüt. Lóétvágyat kívánunk!

    A részletes összefoglalót igazából nem úgy értettem, hogy két részletben lesz, na de mindegy. Rendes emberek egy találkozóra szépen összepakolják a kocsijukat, a kicsit kevésbé rendesek a találkozóra üzemképessé varázsolják, aztán utána finomítgatnak rajta. Én meg ehelyett bedobtam Tóbiást a mély vízbe (képletesen persze).

    A héten a közel sem tökéletes járművön volt pár apróság, amit mindenképp meg kellett csinálni, csak a munka nevű nagyon szar hobbim miatt nem volt rá alkalmam. Persze simán szerelhettem volna munkaidőben is, de a múltkor már a kocsimosásért is akkora lebaszást kaptam, hogy öröm volt nézni. Na meg utána megtudtam, hogy az egyik (ex)kollégát azért baszták ki, mert munkaidőben porszívózta a kocsiját. Szóval maradt a péntek délután a következőkre:
- Szelephézag-állítás, mert ismételten rohadtul szelephangja volt..
- Értelmes módon tömíteni a szelepfedelet
- Mexhézag-állítás
- Előgyújtás belövése
- A hengerfej és a gyújtókábel közé valami távtartó hekkelése, mert az alu szelepdeknin nincs
-Zöldkártya, mert az a találkozó utáni napon lejárt
-AC-pumpa életrekeltése

    Az AC-pumpa ugyanolyan szar, mint volt, mivel nem volt mire kicserélni. A szelephézagot belőttem, elhalkult a gép, de azóta (200 km) már megint kurvára csattog meleg motornál. Szereztem spéci szilikonos tömítőpasztát, és letömítettem a szelepfedelet, most már egész korrekt. Belőttem a mexhézagot és az előgyújtást, aztán elszaladtam tankolni a zöldkártyázás előtt, mert már csak a tank alján lötyögött némi nafta. Éppen a kút előtt fogyott ki belőle a cucc, kb 2,5 métert kellett tolni a kocsit a kútoszlopig. Ross Brawn se számolhatta volna ki jobban. 6 liter E85 és 6 liter benzin került a tartályba, és rohantam zöldkártyázni. Éppen odaértem zárás előtt, rápakoltuk a kocsit a műszerre, aztán elkezdtük mérni. A nyitottabb (sport)kipufogó miatt a műszer tömítetlennek észlelte a kipufogórendszert, ezért a szerelő beült, és perceken át nyelezte a kocsit üresben. Már éppen kezdtem nézni, hogy mivel üthetném le, amikor a műszer kiadta a megfelelő értékeket. Fizetés, matrica felnyalása, aztán tűz haza.
    Ad-hoc módon gyorsan generáltam egy rögzítő szarságot a gyertyakábeleknek, ami egész funkcionális lett, és nem is nagyon ronda. Esztétikai szempontból még majd javítunk rajta. Amikor ez is megvolt, gyors zuhany, gyors kaja, aztán csomagolás, mivelhogy a társaság már várt lent Kapolcson (illetve Taliándörögdön), a Művészetek Völgyében, ami nekem buli, rock'n'roll és intenzív májtuning, Tóbiásnak pedig olyasféle teszt volt.
    Az út lefelé viszonylag eseménymentes volt. Kihagytam azt a számításból, hogy etanolból több kell a motornak, így az AC gyengesége hatványozottan érvényesül. Na meg azt is, hogy nem csak sík terep lesz, hanem emelkedő is. Szóval a sík terepen éppenhogy tartható 80 km/h az felfelé egész más értékre módosult, mondanom sem kell ugye, hogy nem fölfelé. Legalább a túlmelegedéstől nem kellett félni, mert most ugye a hűtésem sem a legjobb (hiányzik a generátor alatti burkolat, szarul csatlakozik a harmonikacső, a reaktortető-kitámasztót pedig odaadtam Lajoskának Velencén.
    Mindegy, egész jól elcsordogáltam emelkedőn 60, lejtőn 90, és végül leértem a Völgybe. Vigántpettend (a továbbiakban Víganpetting és Kapolcs között kipróbáltam elbír-e 3 stoppos csajt a csomagok mellett. Elbír. A törzskocsmánknál a többiek már vártak, és a kiszállástól számított 25 másodpercen belül már pia volt a kezemben, és nevetős dohánytermék az arcomban. Tóbiásnak rögtön akadt pár rajongója, akik megcsodálták. Aznap már nem jutottam el a kempingig, így a kocsma előtt aludtam a kocsiban, szóval alvóhelyként is ismételten megállta a helyét a jármű.  A következő két-három napban nem szándékoztam volán mögé ülni, a sor mégis úgy hozta, hogy kellett. Aki még nem próbált 12-15 embert szállítani egy  Opel pickup-pal, az mindenképpen próbálja ki, mert vicces. És az egész úgy indult, hogy egy embert kellett bevinnem Kapolcsra a pesti buszhoz, de hát aki egy kocsmában zenél, annak hirtelen rengeteg haverja akad, aki el akarja kísérni. Meg akkor útközben már felvettem pár stoppost is.  Ha már lúd, legyen kövér.
     Három nap agyatlan bulizás és rock'n'roll után meg elindultam haza. Ott még beröffent a kocsi, de a zenebömböltetés miatt totál lemerült az akksi, így útközben, tankolás után már nem nyikkant meg az indítómotor. Kicsit káromkodtam, aztán megkértem a kutast, hogy toljon már be por favor. Beröffent a jármű, úgyhogy hazáig meg se álltam. Mivel hazafelé nem E85, hanem tiszta benya volt benne, így némileg magasabb sebességgel tudtam haladni, de így is rángatott az AC miatt. A 80-at többé-kevésbé simán tudtam tartani, emelkedőn döglődött csak, de lejtőn lehetett tolni neki. Egy enyhe lejtőn megvolt a 100 is, csak hogy nehogymá' az AC-nak legyen igaza.

Nos, elérkezett a várva várt pillanat, és végre átvehettem az ajándékomat, amire oly régóta vártam: egy garnitúra piros-fehér hátsó lámpabúrát. (by Polimpex)
Már pénteken itt volt vele a futár, de igazából csak ma jutott rá időm, mert az elmúlt napokban a másik hobbimnak (alkoholizmus és rakkenroll lájfsztájl) hódoltam a várpalotai Pannónia Fesztivál keretein belül. Autós vonatkozása ennek csupán annyi volt, hogy oda is Tóbiás cipelt el, valamint kihelyeztt alkoholraktárként, csomagmegőrzőként, sőt, pénteken és vasárnap szálláshelyként is funkcionált, amikor nem sikerült más sátrában elhelyezést nyernem.
A kocsiban alvás nem is olyan kellemetlen, főként abból a szempontból, hogy a sátorban alvó haverok már mind szétfagytak a 'csába, amikor a kocsiban még vígan
lehetett aludni. Olyan szempontból viszont rendkívül szar, hogy viszonylag forgalmas területen parkoltam, ahol reggel 8 tájékán már ott mászkált boldog-boldogtalan, és kábé öt percenként arra ébredtem, hogy: "Némmá' valaki ott alszik a kispolákban." Kicsit sem volt idegesítő, pláne akkor, amikor kinyitottam a szemem és azt láttam, hogy valami idióta fényképez, mert biztos annyira vicces a látvány, vagy nemtom.
Találkoztam Pécsről érkezett kispókos kollégákkal (piros, viper-csíkos, kisműszerfalas géppel jöttek hárman), épp ékszíjat cseréltek, gondoltam hogy segítek egy kicsit, de volt vadiúj 813-as pótos szíjuk, és meg tudtak küzdeni a helyzettel nélkülem is. Remélem, hogy minden gond nélkül tették meg a hazautat.
Kis híján be kellett bikáznom az egyik haver Puntóját, mert addig bömböltette a rokkot ivás közben, amíg csontra leszívta az akksit. Csak hát ugye nem volt bikakábel. Kolléga elment a benzinkútra venni egyet, de ott akkora sor volt a pénztárnál, hogy nem akarta kivárni, így fogta a kábelt és kisétált vele, (azaz gyakorlatilag ellopta), aztán a lopott kábellel odaballagott a rendőrökhöz, és megkérte őket, hogy ugyanmá' bikázzák be a kocsiját. A rendőrök pedig készségesen megtették. Asszem újra lehet definiálni a pofátlanság fogalmát.
A fenti események után gondolom eléggé nyilvánvaló, hogy a hétvégén kicsit lelaktuk szegény autómat, ezért ma, ahogy hazaértem, ki is takarítottam Tóbiást illendő módon.
Ha már porszívózás-törölgetés-rendrakás prodzsekttel töltöttem a délutánt, felraktam az új lámpabúrákat is. előtte elugrottam tankolni, meg gondoltam, hogy veszek két sárga izzót a kúton, hogy az indexem fénye továbbra is sárga maradjon. Nos, két darab izzót három kúton sikerült beszerezni: az első kúton összesen csak egy darab volt (felvásároltam az egész készletüket, ehehe), a következőn (teszkókút) még annyi sem, a harmadikon végre nagy nehezen előhalásztak egy készletnyi sárga izzót, amiből elvittem azt a hiányzó egy darabot.
Otthon aztán szétszedtem és megpucoltam a hátsó lámpákat, kapott egy kis ápolót mindegyik tömítés, kapott UV-védős waxot mind a két búra, aztán installáltam őket a gépjárműre. A balos lámpa kábelének előjött valami rohadék kontakthibája, így többször kellett összerakni, hogy rendesen funkcionáljon, de most úgy néz ki, hogy rendben van. Van helyzetjelző, féklámpa és index is rendesen.

Köszönet tesómnak az ajándékért, illetve Gáspáry Lacinak a cucc beszerzéséért, valamint a csajoknak, a haveroknak, PannóniaFesztivál szervezőinek, a pultoslányoknak, a Borsodi és Dreher sörgyáraknak, illetve egy ismeretlen pálinkafőzdének...