Tudom, hogy menjek a picsába, de nem tudok nem eldicsekedni vele, hogy milyen jó dolgom van. Ez a hely - ha egy kicsit jobban szétnéz az ember - akkor a benzinvérűek Walhallája/Paradicsoma/Kánaánja. Most vasárnap gyönyörű idő volt (ez már önmagában is csodaszámba megy), valamint még dolgoznom se kellett aznap (ez szintén), úgyhogy a dolgok ilyen szerencsés együttállása arra késztetett, hogy örömautózzunk egyet a british countryside-on. Felkerekedtünk tehát két kollégámmal, és gondosan nyírt sövények és vidéki kastélyok között, az Alfa-motor vérpezsdítő dallamát hallgatva kanyarogtunk a másodrendű utakon, hogy felfedezzük a megyét.

Nem minden cél nélkül indultunk neki természetesen, hanem már régóta vadásztam a neten a látnivalókat. Erre a napra egy igencsak különleges hely meglátogatását terveztem, nevezetesen az East Kirkby mellett található Lincolnshire Aviation Heritage Centre-ét, ami tulajdonképpen egy repülőmúzeum, de nem csak így ímmel-ámmal, hanem frankón egy második világháborús katonai reptér, üzemképes repülőgépekkel, korabeli kiszolgáló egységekkel, veterán gépparkkal, szóval elég látványos cucc. Egyetlen baj van vele: vasárnap zárva. Efelett az apró részlet felett sikeresen el is csúsztam a nagy rákészülésben. Na 'endegy, a kutyák basszák meg, ha már ott vagyunk, nem fordulunk vissza.

Volt egy B-tervem. tudtam, hogy Bostontól nem messze van egy magángyűjtemény a motorizáció történetének legelbaszottabb, de egyúttal rajongásig szerethető konstrukcióiból, a buborékautókból. A település nevére nem emlékeztem, úgyhogy gyorsan térkép elő, és elkezdtem nézegetni, abban bízva, hogy maga a falu nem annyira kicsi, hogy ne tüntessék fel a térképen. Végül beugrott, hogy mintha Langrick lenne az a hely, gondoltam, hogy akkor miért is ne nézzük meg. Útközben kiszúrtam, hogy egy útmenti étterem parkolójában jelentősen magasabb a normálisnál az egy négyzetméterre jutó veterán Bentleyk száma, úgyhogy egy óriási satuféket követően meg is álltunk bámészkodni. Gyanítom hgy valami környékbeli Bentley-klub túrájába sikerült belefutni, de hogy ne legyen túl egyhangú a dolog, velük tartott egy Mk. 3-as Austin Healey, egy Rolls-Royce Silver Shadow is.
Csak úgy szőrmentén megjártuk New Yorkot is. Ne higgyetek a filmeknek, átbaszás az egész, nincs se felhőkarcoló, se Szabadság-szobor, csak két utca - egy keresztbe',  egy hosszába' - meg csirkeól és szántóföld.

Szerencsére jól emlékeztem a falu nevére, és tényleg Langrick mellett van a Bubblecar Museum, egy farmon. Három font a belépőért az itteni viszonylatban bagatell összegnek számít, és hát cserébe egy igencsak nagy  és magas színvonalú kiállítást lehet megnézni.
A gyűjteményben rengeteg szépen restaurált ritkaságot lehet találni, többek között Goggomobilt, BMW Isettát, az angol buborékautók számos példányát (a Bond régebbi modelljei mellett a hetvenes évek egyik klasszikusát, a Bond Bugot, Berkeley-t, Reliant Robint, satöbbit). Ezek mellett egy 126-os Fiat is gazdagította a kínálatot, méghozzá egy korai szériás torinói gyártású jobbkormányos kisautó, ami ott feszített egy tökéletesre restaurált Wartburg-motoros Syrena és egy állati ritka kétütemű, japán belpiacos Suzuki Fronte között.
A járgányok mellett ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli cuccokkal berendezett diorámák fokozták az élményt, többek között egy oldszkúl konyha, egy kemping, egy szerelőműhely, és egy roncstelep volt nagyon hangulatosan kialakítva. A "roncstelepen" a feltehetően restaurálásra váró projektek fedett tárolását oldotta meg a tulajdonos, két legyet ütve egy csapásra: egy korai szériás Citroen Kacsa, egy Vespa 400-as, és egy Zündapp Janus foglalt helyett a képzeletbeli "szemétdombon".
A felső szinten egy korabeli robogókereskedést alakítottak ki, természetesen rogyásig volt robogókkal és mopedautókkal.
Miután jól kibámészkodtuk magunkat, bedobtunk egy kávét a múzeum kávézójában, valamint Gabi cimborám nekiállta végigkóstolni a a menü alapját képező házisütiket. Egész addig kicsit furán néztek ránk, mert hát azért valljuk be, nem is nézhettünk ki túl bizalomgerjesztően. Három kopasz, napszemüveges fickó kelet-európai rendszámos kocsival, az egyik ráadásul akkora, mint egy trafóház. Inkább néztünk ki szabadnapos bérgyilkosoknak, mint rendes turistának. Nem hiszem, hogy komolyabban meglepődtek volna, ha találnak egy hullát a csomagtartómban. Mindegy, a sütik osztatlan sikere megenyhítette a házinéni és házibácsi szívét. Szóba elegyedtünk, elviccelődtünk, valamint elmesélte a fickó, hogy a 126-os Fityó, a legelső brit import kocsi ebből a típusból, 1973-as évjárat, és eredeti, restaurálatlan darab. Szóval megtaláltam az Egyesült Királyság legrégebbi 126-osát.
Odakint aztán még megnéztük a restaurálásra váró 601-es Trabit meg NSU Prinzet, aztán a parkolóban meglepődve tapasztaltuk, hogy az Alfa egy spontán kialakult veteránkiállítás szerves részévé vált, mivelhogy időközben beparkolt mellé egy gyönyörű Citroen BX GTi, két Bentley, meg egy Rolls-Royce Silver Shadow. Tökéletes befejezése egy majdnem tökéletes napnak...

A megtett össztáv kábé 65 mérföld volt, fogyasztást ezúttal nem mértem.
További részletek a múzeumról itt: http://www.bubblecarmuseum.co.uk/

Gyors helyzetjelentés a többfrontos háborút vívó Petyaland nem teljesen drámaian szar, de kurvamód kegyetlenül reménytelen csatáiról a hatóság, a rozsda, meg az egyéb járulékos gebaszok ellen.

Alfa front: totális állóháború alakult ki a Petyaland és a hatósági hadtestek között. A "Műszaki" fedőnevű offenzíva megindítása muníció hiányában késett eddig, és ezalatt az idő alatt a KGFB nevű csodafegyver hiányát felfedezve ismét előnybe került a Hatóság. Még egy kör a szopórolleren, mielőtt mehetnék műszakira. Maga az Alfa hadtest egészen rendben, csak kicsit elkezdett szarakodni a hűtőventilátor. Bekapcsolni bekapcsol, azzal nincs gond. Kikapcsolni azt már vagy nem tud, vagy nem szeret. Vagy relé, vagy hőgomba csere. Hurrá!

Moszkvics-front: Petyaland lehengerlő offenzívát indított és egy átkaroló hadművelettel bekerítette és elpusztította a rozsdát a sárvédőkön, az első köténylemezen, a lámpakereteken és a csomagtartón. Ezek az elemek tegnap jöttek vissza a homokfúvótól, előzőleg a sárvédőn levő likakat szépen faszán kijavította Csocsó cimborám, aki a Moszkvicsot lakatolja. Ki lettek szedve az ablakok (a szélvédők nem laminált, hanem edzett üvegből vannak, úgyhogy nem kis szopás kiszedni), lekerültek az ajtók, ki lett foltozva a hátsó sárvédő alja és a küszöbök vége is. A küszöböket mindenképp meg kell nyitni, mert ugyan van még benne anyag, de iszonyatosan el van vékonyodva, szóval a küszöbök alja cserés. Alapvetően jól halad a bringa, de sajnos van egy olyan gond, hogy szegény Moszkvics iszonyatosan tré minőségű acélból van. Hiába van vastag anyagból, és hiába van még egyes helyeken egy jó tisztességes lemezvastagság, kis pontokban mélységi rohadások tömkelege indul meg ami gyengíti a lemezt. A sárvédő belseje a homokfúvás után szinte azonnal elkezdett visszarohadni. Ezt a felületet átdrótkorongoztam tegnap, aztán ma meglátjuk mit fog mutatni. Az összes ilyen részt áttolom drótkoronggal ma délután aztán kap egy jó adag epoxi-alapú Dinitrol RC-900-at, ami ilyen rozsdapassziváló cuccos, és utána meglátjuk. Arról majd az Elek beszámol. (Tudjátok, az Update Elek ) Egyébként a sárvédő belsején nagyon jól megfigyelhető, hogy ahol telibe kapta a sós latyakot és a vizet az elmúlt 40 évben, ott kezdett el rögtön visszarohadni, ahol meg nem érte semmi, mert a kerék mögötti gyári betétlemez védte, ott meg csilli-villi-szuperfrankó-überfasza. Ami nem annyira jó hír az meg az, hogy a csomagtartó-tetőnek a külső részét is lehomokolta a szaki, a kifejezett kérésünk ellenére is, úgyhogy ott a lemez behullámosodott, mint a picsa, Olyan elemről volt szó, amin gyári fény volt, és horpadás meg szinte semmi, úgyhogy ez bizony pluszmeló és kibaszás a javából. Most majd lehet egyengetni, gittelni, úgyhogy fákk.

Bónusz trekk: A soha el nem készülő Trabi belseje egész jól alakul, készül üvegszálból a kormányoszlop-burkolat, be van kötve a Moszkvics-műszerfal (az olajnyomás és a vízhőfok-mérő természetesen nincsen, mert minek), és majdnem készek az ajtókárpitok. Vicces verda lesz.

My name is Elek. Update Elek.

Elvileg update-be akartam megírni ezt-azt, de sok köbméter víz lefolyt a Dunán, úgyhogy.
Naszóval, ismét nálam járt Aranka, a Skodawágen, ezúttal felkerültek rá a 14-es VW felnik (amik egyébként Seat-felnik voltak, de igazából kurvára mindegy), valamint ezekre négy vadiúj 165/65-ös nyári gumi. Ha már erre járt, akkor ránézegettem egy kicsit a MAP-szenzorra, szétkaptam egy kicsit a szívócső-fojtószelepház környékét, hogy megvizslassam, mert rángatott a gép. Egy alaposabb pucolásra majd mindenképp elhozzák hozzám a gépjárművet, bár így szemre nem tűnt olyan vészesnek. Aranka megy, működik, falja Budapest ritkaszar útjait, mindössze egy kis bibi keletkezett rajta azóta, hogy utoljára láttam. Meg ha már róla szólok, akkor jöjjön egy kis nosztalgia:

Tehát a szombati nap előtt, amikor is Arankát birtokba vették új gazdái, baszottnagy hajtás volt. Kipufogó középdob csere, toronygumi-csere az első futóműben, üregvédelem, és egy szélvédő-csere (illetve szélvédő-kédercsere volt az inkább) voltak terítéken, mindezt igencsak kutyafuttában kellett végigcsinálni. Csápra tettük az autót, kipufogó le, a régi középdob meg a katalizátor azok fixen egy csövön voltak, úgyhogy a csövet flexszel elvágtuk úgy, hogy össze lehessen tolni az új középdob csövével. A katalizátor elé kellett egy tömítés, ezért külön elszaladtam a Skodaboltba. Később kellett egy bilincs is, ezért megint külön szaladtam el, csak hogy meglegyen a kilométerem.
A toronygumi-cseréhez nem sok közöm volt (McPherson futóműhöz nem nyúlok, ördögtől való dolog az), bár azért sikerült a saját segítségemmel a lehető legjobban akadályozni a többiek munkáját.  
Ehelyett inkább megcsináltam az üregvédelmet, és kifújtam mindent, amihez korábban föntről nem fértem hozzá. Szépen faszán belement 4 flakon cucc a küszöbökbe alsó kereszttartókba és hossztartókba, üreges profil nem maradt szárazon. Csöpögött is ki mindenhol, ahogy illik, úgyhogy szem sem maradt szárazon. Kicsit olyan volt, mintha apró, gonosz manócskák játszottak volna arconfosó bajnokságot. Ezek után szélvédő ki, kis kezelés rozsdamaróval a peremeknél, aztán újratelepítettük a window-t, új kéderrel. Műszerfal, kapcsolósor, ajtókárpit, minden vissza a helyére, aztán örö é bódottá.
Szombaton aztán meg is jöttek Aranka új gazdái, még gyorsan bekötöttem a szivargyújtót (palmatex és cipőfűző nélkül , beraktam az új rádió-fejegységet, amit hoztak, aztán hajrá, próbakör.
A gép szépen frankón ment is. Úgy volt, hogy amíg be nem melegszik a motor, addig  én vezetek, elmegyünk egy kútra, megitatjuk Arankát, és akkor ott átveszi a pilóta szerepét Attila, az új gazdi. Tank megvolt, helycserés támadás, gyí. Attila szólt, hogy valami gáz van. Forgatja a kulcsot és semmi. Nabazzeg.
Mondtam neki, hogy pattintsa fel a motorháztetőt. Semmi. Nem nyílik. Szopó.

Természetesen az önindító behúzótekercséről ugrott csak le a saru, amit valamelyik előző tulaj kicsit tróger módon rakott rá fel. (Ezúton is üdvözlöm őt és a kedves édesanyját is! Ez önmagában egy mozdulat, sarucserével mondjuk kettő és fél, viszont úgy, hogy - szintén beállítási gondból eredően - nem nyílik a motorháztető (Feliciánál ez is típushiba), na úgy viszont erősen szopó. Betoltuk a kocsit, beültem a volán mögé aztán tűz haza. Otthon próbáltam egy ideig a motorház nyitóbovdenjét túlhúzni - esélytelenül. alilról lehetetlen hozzáférni a zárhoz, legalábbis akna nélkül. Végül aláfeküdtem, mondván hogy csak elérem azt a kurva önindítót alulról, és szerencsém volt. Lehúztam a kábelt, ott a földön fekve kicseréltem rajta a sarut (ekkorra már nagyjából mínuszt mutatott a hőmérő), majd jött a nehezebbik része: a sarut rárakni az érintkezőre. Látni nem lehet semmit, mert fullra takarásban van, ellenben csak bal kézzel tudtam hozzáférni, és lefagyott kézzel, kizárólag tapintás útján kellett megtalálni az érintkezőt és rárakni a kábelt. Ez már kvázi nőgyógyászat. Mindegy, mákunk volt, nagy nehezen sikerült. Azért szép bemutatkozás volt Aranka részéről az új gazdáknak, meg még szebb búcsúajándék nekem. Hiányzott, mint mókusnak az erdőtűz, vazze...

Na szóval ennyi a múlt, a jelen pedig a mellékelt fotókon látható Trabant típusú gépjármű, amit a hétvégén négy kerékre tudtunk rakni, mert végre van alatta futómű elöl-hátul. Valamint most már a motor is összefele rakódik. Valamikor a héten állunk neki az elektromos szarjainak is, belezés helyett most már kábelezzük.

Ja, és csütörtök reggel viszem az Alfát műszakira. Drukkoljatok ezerrel!
-----------------------------------------------------------------------
Műszakis update:

Tegnap, (13-án) vittem az Alfát műszaki vizsgára. Lehet tippelni:

a.) Minden simán, flottul ment.
b.) Voltak kisebb fennakadások, de nagyjából minden oké volt.
c.) Szopó.

Kérem, tegyék meg tétjeiket!
 

Alfaaaa... helyett Trabant.
Szépen egyhangúan (de nem unalmasan) telnek a napjaim, leginkább Alfapucolással, ami a dolog természetéből, valamint a kosz mennyiségéből adódóan többnapos prodzsekt. Én meg benne vagyok nyakig, meg ráadásul most fényképni se tudok (illetve azt igen, de feltölteni nem), úgyhogy erről majd később, fotókkal, mindennel.

Na de: hétfőn történt, estefelé járt már, épp pucolásztam a kárpit, amikor megcsörrent a telefonom. Azért nem kell rögtön megijedni, ilyesmi elő szokott fordulni velem. A dologban az volt a szokatlan, hogy Viandr volt a vonal túlsó végén, és mint kiderült a városnak is a végén van, de még az innensőn. Meg a türelmének is a végén volt. Mentek a cimboráival a Balatonra egy zweitakt Trabival, és eddig, azaz Fehérvárig jutottak, aztán itt lerottyant a keletnémet technika.
Telefonon kitárgyaltuk gyorsan a helyzet: valószínűleg a gyújtás lehetett halott, méghozzá a megszakító, majd ezután megadták a pozíciójukat, aztán bepattantam a kocsiba és mentem menteni. Gondosan magamhoz vettem a szerszámokat, meg egy kispolák-megszakítót, annak ellenére, hogy ugye itt Trabantról volt szó. A telefon-konferencia során annyira a "megszakító" szóra koncentráltam, hogy a kocsi típusa egészen elsikkadt emellett. A helyszínen aztán szembesültem én is a rögvalósággal.

Andrisék persze annyira szerencsések, hogy mindezt este fél kilenckor sikerült összehozni, mint tudjuk, úgyis ekkor nyitnak az alkatrészboltok, főleg azok ahol foglalkoznak Trabant-alkatrésszel, és ilyenből egyébként is minden sarkon van egy.
Hogy a szerencse velünk van, azt az sem bizonyítja jobban, hogy az egyetlen ismerősöm, akitől tudtam volna Trabi-megszakítót szerezni, az valahol pont a közelben volt, röpke 300 kilométerre, de megnyugtató volt a tudat, hogy még ugyanazon a kontinensen vagyunk. Örömünket tovább fokozta az is, hogy a hirtelen ránk szakadó záporban mindannyian szarrá áztunk úgy hozzávetőlegesen 9 és fél másodperc alatt.
Végül egy zseniális B-tervvel álltam elő: vigyük el hozzánk a Trabit, tegyük be a garázsba, aztán majdcsak lesz valahogy. Ebből a különösen nagy rutint és előrelátást igénylő "majdcsak lesz valahogy"-rész volt az igazán hangsúlyos.
Végülis a Trabi három ronggyá ázott utasát betessékeltem az Alfa frissen kárpittisztított üléseire (így mulat egy magyar úr, ójeee!), a Trabi meg egy sofőrrel és ugyanennyi működőképes hengerrel végül elvonszolta hozzánk fáradt testét.
Betoltuk a garázsba, aztán nekiláttunk. Én egy darab smirglivel, egy hézagmérővel meg némi észosztással tudtam hozzájárulni a sikerhez. Az első kettő mindenképp szükséges volt a srácoknak, mert ilyenük nem volt, csak kilencvenötezerhatszáznegyvennégy csavarhúzójuk. Megcsiszoltuk a megszakítókalapácsokat, lőttünk egy mexhézagot, előgyújtást is állítottunk, amennyire lehetett, aztán hol volt szikra hol nem. Aztán megismételtük ezeket többször is, utoljára úgy, hogy ki is lettek szerelve a mexakítók és végül éjfél előtt nem sokkal beröffent a gépsas, vót is örö é bódottá.

Mindeközben sikerült azt véghezvinni, amit a legszigorúbb házibuli közben se tudtam még kivitelezni: rekordidőn belül összebalhézni két szomszéddal is. Másnap az egyik magától bocsánatot kért (félti az életét, ehehe), a másik unokájának meg adtam egy falatot a pizzás csigából, úgyhogy szent a béke.
Andrisék meg remélem leérnek a Balatonra még az idén.

Egy kis vegyes. Nem pálinkából, hanem blogból. Ez van, ezt kell szeretni.

Tóbiást mostanában hagytam kicsit ellustulni, mert jó idő és bringávaljárás van még mindig. Ennek a főbb okai:
1.) Környezettudat
2.) Jól jön egy kis mozgás
3.) Én azért kevesebbet fogyasztok százon
4.) A melóhelyem mindössze 1.3 kilométerre van tőlünk, így gyakorlatilag be se melegszik a motor addig. Folyamatosan hideg motorral kínozni a kocsit meg a buziseggarcköcsögség minősített esete.

Egy szó, mint száz, nem nagyon gyűlnek a kilométerek. Vezetés helyett bringázok, de a múlt havi km egy jó részét is Trabival meg Bálna-Mercivel abszolváltam, szóval az nem ér. Néha egy kis hétvégi autózásra szoktam előszedni Tóbiást, vagy nagy ritkán városi szaladgálásra, de ezeket is csak azért, hogy megjárassam egy kicsit. Szerelni, hozzányúlni  - természetesen - nem kell, a Veszprémben berakott szelepdekni-tömítés alól sem jön semmi, egy hét állás után is pöcc-röff, és megy. Az egyetlen negatívum az, hogy belepi a por itt a ház előtt. Ma ezért le is mostam és ki is takarítottam. A beltéri műbőrök, műanyagok és egyéb izék kaptak egy kis ápolószert. Egyebet nemtok mondani... kérem kapcsojjaki!

Az elmúlt hónapban említésre méltó polskis esemény tehát nem igazán történt, viszont szereltem négyütemű Trabant. Waltherkában elment a kuplung, először bovdenre gyanakodtunk, így tesóm meg is vette. Végülis a cuccot szétszedve rájöttem, hogy nem a bovdennel van gond, hanem maga a tárcsa van annyira szétkopva, hogy már nem lehet hova állítani. Mindegy, némi hekkelés árán belőttem, hogy működjön, bár így most a kinyomócsapágy folyamatosan feltámaszkodik a tányérrugóra. Szar, de azért ideiglenesen működőképes megoldás. A előző tulaj valami öreglány volt, ő úgyis szétkúrta az egész tengelykapcsoló-assemblyt, úgyis cserés lesz tehát ott minden, addig meg ki lehet bírni így is.
Trabiból persze sosem elég. Az egyik kollégám nemrég (ingyen) kapott egy Trabant, de ez nem négyütemű, hanem igazi autentikus zweitakt. A járgány '90-es évjáratú, egész korrekt állapotban van, csak hát fél éve áll, és ezalatt rakódott rá ez meg az. A múlt héten elmentünk megnézni, és kiszereltük az akksit meg a benzintankot. Utóbbit tisztítás céljából, előbbit meg azért, hogy feltöltsük. Azóta a kocsi túl van az első beröffentésen, nemsokára elhozás, zöldkártya és műszaki. Ja, és a neve: Zsan-Klód, azért, mert csak.

A melóhelyen is zajlik az élet. Összepakoltunk (részben) egy Jaguart, visszatért körünkbe a W111-es kabrió Merci (alias Fecske), amit nagggggyon sürgősen vinni kellett fényezésre. Annyi változott, hogy beleköltözött néhány egér, fényezés viszont még annyi sincs rajta, amint amennyi volt. A megrendelő kitalálta, hogy mégis menjen homokfúvóhoz, és persze most is húdehűdesürgős. Doktor úr, olyan határozatlan vagyok... vagy mégse?
Csináltunk még Pagoda-Mercit is, meg Bálnát is, meg járt nálunk egy '73-as Zsiga is. Mondjuk ezekre inkább jobb nem emlékezni, aki nagyon kíváncsi, hogy miért nem, annak majd elmondom személyesen.

Történt viszont más egyéb is: tesóm vett egy Suzukit, így - mint minden rendes polskisnak - már nálunk is van a családban egy Szuzuki. Szerencsére azért nem olyan gáz a helyzet, ugyanis egy GS500-asról van szó. Csinos kis bringa, kipróbáltam én is, és ami nagyon meglepett az az, hogy a várt halálfélelem elmaradt. Hihetetlen kezes, baromi jóindulatú motor, ráadásul iszonyat dögös a hangja. (Persze, sorkettes léghűtéses ez is.) Komolyan mondom, a 250-es MZ-n jobban féltem amikor először felültem rá, igaz azzal hamarabb meg is tudtam barátkozni. néhány kör útán már húztam a bajszát, meg bátrabban mertem döntögetni, a GS-nek viszont sokáig csókolommal fogok köszönni. Maximum négyesig gangoltam fel vele, és 6000-nél sohasem forgattam tovább. Mondjuk a poros-kavicsos, szar minőségű aszfalton, lakott területen belül az is épp elég volt, na. A lényeget összefoglalva nagyon teccős kis bringa. Lehet, egyszer én is veszek magamnak egy ilyet.
Ma délután csináltam is róla és Tóbiásról képeket a mosás/takarítás közben.

Nem teljesen úgy, ahogy terveztem, de azért megvolt az OT-Expo. Tóbiás kicsit gyengélkedett, így kölcsönvettem Walthert. Őróla még nem szóltam, így dióhéjban gyorsan be is pótolom: Walther Viertakt von Zwickau két héttel ezelőtt került - hát tulajdonképpen végülis - a családba. Öcsém leendő apósának ( a továbbiakban Tibi) felajánlották megvételre egy négyütemű Trabit, ő felhívott és megkérdezte, hogy látatlanban mi a véleményem róla. Az irányárat hallva a többire már nem is voltam kíváncsi, mondtam, hogy felejtse el, harminc ruppóért (!) egy rendes biciklit nem lehet kapni, nem hogy autót. Azért rá egy hétre mégis csak úgy alakult, hogy kivágtattunk Tóbiással megnézni a kocsit. Amikor megláttuk, Tibi visítva menekült volna, mert hát az hogy szegényke hervatag volt, az nem kifejezés. Engem viszont elkezdett érdekelni. Alaposan átnéztem, alámásztam, végigkopogtattam mindenhol, és csodák csodája, mindenhol fémből volt. ( Már amennyire egy Trabant, fémből tud lenni, ehehe.) Elvittem kipróbálni, ment, működött, semmi gyanús zörej nem jött sehonnan, a futómű se támolygott, szóval a legnagyobb meglepetésemre kezdtem reálisnak érezni azt a 77 ezer kilométert, amit az óra mutatott. El is hoztuk azonnal. Később raktam rá egy ablaktörlőt, mert az hiányzott eredetileg, de kábé ennyi. Waltherka olyan, mint a Chokito: ronda és, hááát... mindegy, hagyjuk.

Na szóval szombaton Tóbiás váltója sem volt a helyzet magaslatán, meg elvileg egy Mantát kellett volna csinálni maszekban, csak amikor nekiálltunk volna, kibasztak a műhelyből minket, Mantástól, mindenestől, mert a szomszédok körében parasztlázadás tört volna ki, ha akkor nekiállunk ott flexelni. Mindegy, aznapra az OT-Expót már ba... izé... fújhattuk, így a vasárnapi indulás mellett döntöttünk. Aznapra kölcsönkaptam Waltherkát, aki mindenféle komolyabb gond nélkül felcipelte a seggünket a nagy faluba. A reggeli indulás természetesen nem jött össze, mert ott volt még a Manta, amin a kolléga végülis megcsinálta a küszöböt, aztán reggel még csiszolta egy kicsit a saját garázsában, meg utána kapott egy kis alvázvédőt is. Szóval még ott várakoztunk (oké, mindjuk ki: szarakodtunk ) egy ideig, vártuk hogy száradjon az alvázvédő. Közben én nekiálltam megnézni, hogy Walther féklámpája mi a búbánatért nem működik. A megfejtés: a féklámpakapcsolóra menő egyik kábel saruja halálozott el, így egy gyors sarucsere (ez de szép szó) után már volt is féklámpánk. Legalábbis egy balos.

Mivel késésben voltunk, ezért hát egy kicsit odaléptem neki. Hááát száz fölött Trabatozni azért az már eléggé extrém sport, mert adrenalin az van bőven. Amikor kielőztem, akkor tudtak elég bután nézni az emberek. Még annál is mélyebb és őszintébb a meglepődésük, mint amikor Kispolszkival veretek el mellettük 110-zel.
Volt pár kanyar, ahol elég neccesen adta ki, csúsztak a téli gumik, dülöngélt a bódé, néha azért befigyelt némi halálfélelem light, pedig kisfityón edződtem. Pesten a Hungária körúton ugyanúgy lehetett vele cikázni, mint a Kispókkal, csak hát itt nem csak az autósok, hanem a gyalogok arcáról is valami mélységes megdöbbenést lehetett leolvasni. Valami olyasféléket, hogy "Úúúúristen, ez a szar saját magától eljött eddig?!?!" meg "Ez meg mi?!" illetve egy-egy előzést meg gyors sávváltást az "Eztet meg hogy a faszomba'?!?!"-típusú nézéssel honorálták. Azért le nem köptek, ez mindenképp pozitív.

Az OT-Expón persze a veteránparkoló az felejtős volt inkább kint álltunk meg, mert van önkritikám. Már magában a veterán-parkolóban is olyan szintű felhozatal volt, hogy önmagában megérte az útiköltséget. Nem voltak odakint extra autók, de úgy kellemes volt a szemnek.Odabent az első döbbenet, a kétajtós Citroen DS versenygépnél jött. Amilyen szép a normál DS, olyan ronda ez a versenyváltozat, de legalább különleges. Nekem tetszenek a ronda, de különleges autók.

Aztán továbbhaladva megláttam egy szép, fehér kispókot, meg mellette egy bajszos úriembert, akivel kellemesen eltársalogtunk. Kívül-belül megsasoltam a gépkocsit, elfolyattam jópár liter nyálat. Hollo kocsija élőben még szigorúbb, mint képeken, pedig hát...
A benti kiállítótérben az egyetlen példányban készült Audi S1 Pikes Peak versenygépnél dobta le az agyam az ékszíjat. Élőben látni egy ilyen legendát, amivel Walther Röhrl versenyzett, na az azért eléggé a besza-behu kategóriába tartozik.
A másik dolog, amin lehidaltam, az a Horch 853-as volt: nálunk a műhelyben készülnek Horch 853-ashoz alkatrészek és fődarabok is (pl. alváz, tetőmechanika, satöbbi) a Horch Classic GmbH részére és pont a héten beszélgettünk róla, hogy így darabokban fogok csak Horch-ot látni, egészben soha, mert ezeket az egymillió eurós (!) járgányokat (és az a replika, ami ennyibe kerül, egy eredeti az a rák tudja, hogy mennyi), nem igazán viszik el minden veterántalálkozóra, aztán erre tessék. Durva na, tényleg durva.
Szépek voltak a Pagoda Mercik, meg a szétszedett W111 Coupé is, de ilyenekkel (főleg szétszedve) azért nap, mint nap találkozom. A RPM standon látható Mustang és Charger volt az etalon, meg mellettük az Austin Healey is szép volt. Mondjuk utóbbit fogom még utálni (na jó, azt azért nem), mert van egy nálunk is, lesz is vele munka rendesen.
A historic ezerkettes Zsiga zseniális volt, majd tíz percet kellett küzdeni, mire le tudtam fotózni. Szép volt a sok BLMC Mini úgy ott együtt egy rakáson, a Cápa- és 02-es BMW-k is megdobogtatták a szívemet, de a Skoda 110R Coupét, vagy az Alfa Giulia 2000 GTV-t is szívesen hazavezettem volna. Tán még Walthert is odaadtam volna cserébe. Igazából nehéz kiemelni egy-egy járgányt, mert nagyon jó volt a felhozatal: a Mercury Cougar-tól az MG B-n át a Citroen CX-ig mindent hazavittem volna egy nagy autószállító tréleren. Maximum fordultam volna párat.

Hazafelé természetesen a veteránparkoló ismételt útbaejtésével vettük az irányt. Előtte még végignéztük a bemutatót, hogy hogyan tud a Citroen DS három keréken menni. Kint a parkolóban még szemrevételeztem egy első szériás Porsche 911 SWB-t meg egy Maserati 222-est, beszélgettem egy Alfa Giulia-tulajdonossal, körbefotóztam egy szép Taunust meg egy Pontiac Tempestet, nyálcsorgattam Trabira és Zaporozsecre, és még az ATS-felnis tuningolt kis 850-est is sikerült lefotózni, mielőtt elhúzott volna.

Ezután gyorsan átzúztunk Pesten Waltherkával, egy villámlátogatás erejéig találkoztam az Alfám "leendő extulajával" (szmájli), megszabadultam negyven lepedőtől (nem szmájli), és hazaszáguldottunk a jó öreg keletnémet vassal. Vagyis duroplaszttal.