Tevékenységtérkép
Nagy utazás...
... azt mondtad, hogy ez az élet. (Hát ja, mond néha az ember ezt-azt.)
S nem halunk meg, (Még szép, baszki!)
Az ember soha el nem téved. (Ezzel mondjuk vitatkoznék.)
Na legyen ennyi elég a filmzene-szakkörből, most nem a vállfaárus Gyuszi bácsi kalandjairól lesz szó, hanem egy kicsit prózaibb dolgokról. Röviden összefoglalva: beültem az Alfába otthon Fehérváron, aztán beletekertem laza 2000 kilométert, és kiszálltam belőle az országban, ahol az időjárásnál csak a helyi kaja szarabb.
Ennél azért kicsit bonyolultabb volt, de igazából nem sokkal. Sokan félnek az ilyesmitől, mint a tűztől, pedig - mint a mellékelt ábra mutatja - egy huszonéves járgánnyal is vállalható útról van szó. Nagyjából 19-20 óra utazással számoltam, ezért rövid pakolást követően kedd délután 4 helyett 6-kor indultam meg, első körben Veszprémen keresztül Pápára felvenni útitársamat, Szandrát. Közben a fehérvári Shell kúton megvettem a magyar pályamatricát, és megejtettem az utolsó hazai tankolást, kb 13-14 liter ment bele, a második kattanásig. Pápáról egy gyors kávét követően tűztünk is tovább, és hamarosan már az M1-esen faltuk a kilométereket. Móvárnál megvettem az osztrák matricát, aztán haladtunk is tovább. Bécs előtt elkapott az évszázad vihara, úgy esett, hogyszó szerint nem lehetett kilátni a szélvédőn. Szerencsére ez azért pár tíz kilométer után megunta, és abbamaradt. Megállni nem nagyon álltunk meg, csak átlag 400 kilométerenként, amikor itatni kellett a paripát, mert negyed tank alá kúszott a mutató. Az első tankoláskor Erlangen (Ausztria) közelében még számoltam egy fogyasztást. Ez 8,6 literre jött ki, ami elég ergya, és a továbbiakban inkább nem is mertem matekozni, gondoltam, hogy az elrakott blokkok meg a napi számláló alapján majd kiszámolom az egész távra. Végtére is majd ráérek szörnyülködni, ha odaértem.
Ausztriát egész gyorsan letudtuk, egy laza, konstans 120-as tempóban. Mondjuk az osztrák pályán elég sok helyen van kint - amúgy tök indokolatlanul - a 100-as tábla, csak hogy azért ne legyen jó a népnek.
A második tankoláskor - immáron Németországban - rákukkantottam az olajnívóra is, ami abszolút rendben volt. Köln előtt sajna sikerült belefutni egy dugóba, majd pedig kinyiffant a GPS, pont amikor le kellett volna hajtani Eindhoven felé, úgyhogy kicsit továbbmentünk a kelleténél. Szerencsére rövid kavarást követően visszataláltunk a Venlo és Eindhoven felé vezető E34-es útra, aztán rövid idő alatt már Eindhovenben is voltunk. A déli komp mindenesetre már esélytelen volt, mint a magyar labdarúgó-válogatott, így gyorsan módosítottam a foglalást a neten.
Onnan volt még jó 250 kilométerem a kompig, ezért délután 1 órakor már hasítottam is Dunkerque felé. Itt már kicsit igyekvősre kellett venni a figurát, ezért a holland, belga és francia szakaszt végigtoltam úgy, hogy rátapasztottam a mutatót a kilométeróra 160-as osztására. Szerencsére a Cobra11 nem szedett ki a forgalomból, meg hát nagyon reménykedem benne, hogy kandi-kamera se nagyon volt útközben.
Rám jellemző módon időben sikerült is volna odaesni, de elkeveredtem Dunkerque-en belül, így sikerült a komp indulása után pár perccel érkezni. Szerencsére le tudtam dumálni, hogy a következővel el tudjak menni, de az meg késett a rend kevdéért.
A komp egész felhasználóbarát móka volt: az amúgy jobbkormányosokra optimalizált fizetőkapun csak beadtam a személyimet, aztán ők már az előzetes foglalás során megadott adatok alapján adták is ki a kompjegyet. A vámosok is épp csak ránéztek a személyimre, aztán már gurulhattam is tovább. A kompra várókat több sorba osztották be, én az E sávba kerültem, de ahogy elnéztem, a személyautók kb. 100%-a ugyanoda állhatott be. Az összes többi a kamionoké volt. A nagy vasak mentek az 1.-es fedélzetre, mi a személyautókkal meg a 2-es fedélzetet töltöttük fel. Magamhoz vettem a legszükségesebbeket, bezártam a járgányt, aztán elindultam körülnézni a felső fedélzetre. Ott aztán egy meglepően nagy és igényesen kialakított utastér fogadott, kávézóval, étteremmel, panoráma-ablakokkal körülvett étkezőrésszel, szóval elég menő cucc volt. Alig néztem szét a kávézóban, még le sem ültem, és már azt éreztem (meg láttam is), hogy a komp máris mozgásban van, és elindult két órás útjára. Gyorsan ledobtam magam az egyik asztalhoz, aztán aludtam egy órácskát, felébredve még kicsit kóválygós fejjel rendeltem egy kávét a pultnál. A kialvatlanság hatására magamtól is eléggé imbolyogtam, plusz a La Manche közepén a hullámverés is eléggé rendesen mozgatta a hajót, úgyhogy kész humorfesztivál volt eljutni a kávéval a helyemig. A magamhoz térés után körbemászkáltam egy kicsit a 6-os fedélzeten, csináltam pár képet. Ekkor már látszottak a távolban - aztán meg egyre közelebbről - Dover fehér sziklái.
Kikötés után seperc alatt lent voltunk a kompról, egy kis araszolást követően továbbintettek a vámosok. A vámosbódétól elgurultam egy körforgalomig, aztán a körforgalomból kihajtva máris a London irányába tartó A2-es autópályán hasítottam. Sajna itt úgy döntött az FM transzmitterem, hogy megkotlik. Először a Kowalskyból csinált valami indusztriál-technót, ekkor gondoltam, hogy biztos az mp3 fájllal van baj, úgyhogy mappát váltottam, és nekiálltam Nickelback-et hallgatni nyél hangerőn. Az első szám felénél a transzmitter ebből is Skrillexet csinált, hogy baszódna meg. Maradt tehát az angol rádiók széles választéka: vagy pofázás, vagy valami ótvar nyolcvanasévek-szintipop. Mindegy-csak-szóljon-valami alapon hagytam tehát a tré zenén, aztán reméltem, hogy nem hallatszik ki a Jimmy Somerville, ha megállok valahol.
Mivel a benzinszint-mutató erőteljes kúszásban volt - és nem fölfelé - ezért gondoltam, hogy London után az első kútnál kiállok. Na ez az első kút ez csak nem akart jönni. Nem tudom, hogy errefelé mi van, lehet, hogy egyáltalán nem szoktak tankolni? Már majdnem Cambridge-nél jártam, és virított a szegénységjelző, amikor elhatároztam, hogy pessedjen fel a királynő (meg az egész Windsor-ház úgy kompletten, távoli rokonokkal együtt), a következő lehajtónál lemegyek a pályáról, aztán inkább elmegyek a legközelebbi városba/faluba, ott csak lesz valami. Ha más nem, legalább nem a leállósávot csak nyomokban tartalmazó pályán fogok lerohadni ideális körülmények között ( éjszaka, hideg, sötét eső). Szerencsére ahogy lehajtottam Royston irányába, rögtön találtam is egy kis, kétállásos benzinkutat, pont amikor nagy gázra már kezdett rángatni a szekér. Megitattam a paripát, aztán - a biztonság kedvéért vettem egy A3-as, lapozós Nagy-Britannia térképet, mert a GPS bekaphatja tövig. Mivel már elég fáradt voltam, éjszaka volt, esett, nem láttam szart se, ezért gondoltam, hogy nem kockáztatok, és a következő pihenőnél megállok aludni egy kicsit. Visszamentem a pályára, aztán gondoltam, hogy innen már úgyis csak egy rövid, 50 mérföldes autózás választott el Peterborough-tól, ahol egyébként is lejönnék a pályáról, addig azért csak kibírom. Peterborough-nál gondoltam, hogy most már kétsávoson kell csak menni, Spaldingig kibírom. Aztán mindig amikor odaértem az aktuális célhoz, akkor még gondoltam, hogy a következő településig nem gáz. Addig-addig csináltam ezt, amíg egyszercsak megérkeztem. Mondjuk az utolsó 15-20 mérföld az már úgy elég kegyetlen volt, de Bostontól fölfelé már buziság lett volna megállni. Megérkezéskor végül 2082 km-en állt meg a számláló, és volt az utolsó tankolásból még kb. 3/4 tank benzinem.
Rövid statisztika
Összes megtett kilométer: 2082 km ( Kétszer fordult át a napi számláló.)
Tankolások száma: 5 (átlag 34 liter tankolásonként)
Tankolások összesen: 172,4 liter (ebből még maradt bőven)
Egyéb költségek:
Komp, foglalásmódosítással: 84 GBP, magyar pályamatrica: 2975 HUF, osztrák pályamatrica: 2700 HUF, alagútpénz Dartford Crossingnál: 2 GBP
Az autó egész jól viselkedett, gyakorlatilag hiba nélkül nyomta le a kétezer kilométert az öreglány. Az osztrák és német szakaszon kényelmes 110 és 140 közötti utazósebességgel jöttünk végig a forgalmi és időjárási viszonyoktól függően. Hollandiát, Belgiumot és a francia szakaszt 140-160 km-es tempóval abszolváltam, és igazából nem lehet azt mondani, hogy nem szerette a szekér. Terveztem ugyan, hogy Németországban megnézem mennyi a vége, de ott és akkor nem éreztem komoly ingert erre.
Ideérve a következőket tapasztaltam:
- kisimult az alapjárat, ami korábban kicsit döcögős volt.
- kábé 2 deci olajat kellett rátöltenem, ez egész vállalható.
- a hűtővízből nem fogyott egy deka sem (Még szép.)
- megjavult magától a fűtéscsap. (WTF?)
- elbaszódott az ablakmosóm. Valszeg a hosszú állásban előjött kontakthiba lehet az oka. Ennek mondjuk útközben nem annyira örültem.
Reakciók nagy általánosságban.
Otthon: - Ezzel akarsz kiutazni? Jézus!
Útközben: - Ki fogja bírni?
Idekint: - Ezzel jöttél ki? Jézus!
Pedig ha tudnák! Öreg Alfa nem vén Alfa...
S nem halunk meg, (Még szép, baszki!)
Az ember soha el nem téved. (Ezzel mondjuk vitatkoznék.)
Na legyen ennyi elég a filmzene-szakkörből, most nem a vállfaárus Gyuszi bácsi kalandjairól lesz szó, hanem egy kicsit prózaibb dolgokról. Röviden összefoglalva: beültem az Alfába otthon Fehérváron, aztán beletekertem laza 2000 kilométert, és kiszálltam belőle az országban, ahol az időjárásnál csak a helyi kaja szarabb.
Ennél azért kicsit bonyolultabb volt, de igazából nem sokkal. Sokan félnek az ilyesmitől, mint a tűztől, pedig - mint a mellékelt ábra mutatja - egy huszonéves járgánnyal is vállalható útról van szó. Nagyjából 19-20 óra utazással számoltam, ezért rövid pakolást követően kedd délután 4 helyett 6-kor indultam meg, első körben Veszprémen keresztül Pápára felvenni útitársamat, Szandrát. Közben a fehérvári Shell kúton megvettem a magyar pályamatricát, és megejtettem az utolsó hazai tankolást, kb 13-14 liter ment bele, a második kattanásig. Pápáról egy gyors kávét követően tűztünk is tovább, és hamarosan már az M1-esen faltuk a kilométereket. Móvárnál megvettem az osztrák matricát, aztán haladtunk is tovább. Bécs előtt elkapott az évszázad vihara, úgy esett, hogyszó szerint nem lehetett kilátni a szélvédőn. Szerencsére ez azért pár tíz kilométer után megunta, és abbamaradt. Megállni nem nagyon álltunk meg, csak átlag 400 kilométerenként, amikor itatni kellett a paripát, mert negyed tank alá kúszott a mutató. Az első tankoláskor Erlangen (Ausztria) közelében még számoltam egy fogyasztást. Ez 8,6 literre jött ki, ami elég ergya, és a továbbiakban inkább nem is mertem matekozni, gondoltam, hogy az elrakott blokkok meg a napi számláló alapján majd kiszámolom az egész távra. Végtére is majd ráérek szörnyülködni, ha odaértem.
Ausztriát egész gyorsan letudtuk, egy laza, konstans 120-as tempóban. Mondjuk az osztrák pályán elég sok helyen van kint - amúgy tök indokolatlanul - a 100-as tábla, csak hogy azért ne legyen jó a népnek.
A második tankoláskor - immáron Németországban - rákukkantottam az olajnívóra is, ami abszolút rendben volt. Köln előtt sajna sikerült belefutni egy dugóba, majd pedig kinyiffant a GPS, pont amikor le kellett volna hajtani Eindhoven felé, úgyhogy kicsit továbbmentünk a kelleténél. Szerencsére rövid kavarást követően visszataláltunk a Venlo és Eindhoven felé vezető E34-es útra, aztán rövid idő alatt már Eindhovenben is voltunk. A déli komp mindenesetre már esélytelen volt, mint a magyar labdarúgó-válogatott, így gyorsan módosítottam a foglalást a neten.
Onnan volt még jó 250 kilométerem a kompig, ezért délután 1 órakor már hasítottam is Dunkerque felé. Itt már kicsit igyekvősre kellett venni a figurát, ezért a holland, belga és francia szakaszt végigtoltam úgy, hogy rátapasztottam a mutatót a kilométeróra 160-as osztására. Szerencsére a Cobra11 nem szedett ki a forgalomból, meg hát nagyon reménykedem benne, hogy kandi-kamera se nagyon volt útközben.
Rám jellemző módon időben sikerült is volna odaesni, de elkeveredtem Dunkerque-en belül, így sikerült a komp indulása után pár perccel érkezni. Szerencsére le tudtam dumálni, hogy a következővel el tudjak menni, de az meg késett a rend kevdéért.
A komp egész felhasználóbarát móka volt: az amúgy jobbkormányosokra optimalizált fizetőkapun csak beadtam a személyimet, aztán ők már az előzetes foglalás során megadott adatok alapján adták is ki a kompjegyet. A vámosok is épp csak ránéztek a személyimre, aztán már gurulhattam is tovább. A kompra várókat több sorba osztották be, én az E sávba kerültem, de ahogy elnéztem, a személyautók kb. 100%-a ugyanoda állhatott be. Az összes többi a kamionoké volt. A nagy vasak mentek az 1.-es fedélzetre, mi a személyautókkal meg a 2-es fedélzetet töltöttük fel. Magamhoz vettem a legszükségesebbeket, bezártam a járgányt, aztán elindultam körülnézni a felső fedélzetre. Ott aztán egy meglepően nagy és igényesen kialakított utastér fogadott, kávézóval, étteremmel, panoráma-ablakokkal körülvett étkezőrésszel, szóval elég menő cucc volt. Alig néztem szét a kávézóban, még le sem ültem, és már azt éreztem (meg láttam is), hogy a komp máris mozgásban van, és elindult két órás útjára. Gyorsan ledobtam magam az egyik asztalhoz, aztán aludtam egy órácskát, felébredve még kicsit kóválygós fejjel rendeltem egy kávét a pultnál. A kialvatlanság hatására magamtól is eléggé imbolyogtam, plusz a La Manche közepén a hullámverés is eléggé rendesen mozgatta a hajót, úgyhogy kész humorfesztivál volt eljutni a kávéval a helyemig. A magamhoz térés után körbemászkáltam egy kicsit a 6-os fedélzeten, csináltam pár képet. Ekkor már látszottak a távolban - aztán meg egyre közelebbről - Dover fehér sziklái.
Kikötés után seperc alatt lent voltunk a kompról, egy kis araszolást követően továbbintettek a vámosok. A vámosbódétól elgurultam egy körforgalomig, aztán a körforgalomból kihajtva máris a London irányába tartó A2-es autópályán hasítottam. Sajna itt úgy döntött az FM transzmitterem, hogy megkotlik. Először a Kowalskyból csinált valami indusztriál-technót, ekkor gondoltam, hogy biztos az mp3 fájllal van baj, úgyhogy mappát váltottam, és nekiálltam Nickelback-et hallgatni nyél hangerőn. Az első szám felénél a transzmitter ebből is Skrillexet csinált, hogy baszódna meg. Maradt tehát az angol rádiók széles választéka: vagy pofázás, vagy valami ótvar nyolcvanasévek-szintipop. Mindegy-csak-szóljon-valami alapon hagytam tehát a tré zenén, aztán reméltem, hogy nem hallatszik ki a Jimmy Somerville, ha megállok valahol.
Mivel a benzinszint-mutató erőteljes kúszásban volt - és nem fölfelé - ezért gondoltam, hogy London után az első kútnál kiállok. Na ez az első kút ez csak nem akart jönni. Nem tudom, hogy errefelé mi van, lehet, hogy egyáltalán nem szoktak tankolni? Már majdnem Cambridge-nél jártam, és virított a szegénységjelző, amikor elhatároztam, hogy pessedjen fel a királynő (meg az egész Windsor-ház úgy kompletten, távoli rokonokkal együtt), a következő lehajtónál lemegyek a pályáról, aztán inkább elmegyek a legközelebbi városba/faluba, ott csak lesz valami. Ha más nem, legalább nem a leállósávot csak nyomokban tartalmazó pályán fogok lerohadni ideális körülmények között ( éjszaka, hideg, sötét eső). Szerencsére ahogy lehajtottam Royston irányába, rögtön találtam is egy kis, kétállásos benzinkutat, pont amikor nagy gázra már kezdett rángatni a szekér. Megitattam a paripát, aztán - a biztonság kedvéért vettem egy A3-as, lapozós Nagy-Britannia térképet, mert a GPS bekaphatja tövig. Mivel már elég fáradt voltam, éjszaka volt, esett, nem láttam szart se, ezért gondoltam, hogy nem kockáztatok, és a következő pihenőnél megállok aludni egy kicsit. Visszamentem a pályára, aztán gondoltam, hogy innen már úgyis csak egy rövid, 50 mérföldes autózás választott el Peterborough-tól, ahol egyébként is lejönnék a pályáról, addig azért csak kibírom. Peterborough-nál gondoltam, hogy most már kétsávoson kell csak menni, Spaldingig kibírom. Aztán mindig amikor odaértem az aktuális célhoz, akkor még gondoltam, hogy a következő településig nem gáz. Addig-addig csináltam ezt, amíg egyszercsak megérkeztem. Mondjuk az utolsó 15-20 mérföld az már úgy elég kegyetlen volt, de Bostontól fölfelé már buziság lett volna megállni. Megérkezéskor végül 2082 km-en állt meg a számláló, és volt az utolsó tankolásból még kb. 3/4 tank benzinem.
Rövid statisztika
Összes megtett kilométer: 2082 km ( Kétszer fordult át a napi számláló.)
Tankolások száma: 5 (átlag 34 liter tankolásonként)
Tankolások összesen: 172,4 liter (ebből még maradt bőven)
Egyéb költségek:
Komp, foglalásmódosítással: 84 GBP, magyar pályamatrica: 2975 HUF, osztrák pályamatrica: 2700 HUF, alagútpénz Dartford Crossingnál: 2 GBP
Az autó egész jól viselkedett, gyakorlatilag hiba nélkül nyomta le a kétezer kilométert az öreglány. Az osztrák és német szakaszon kényelmes 110 és 140 közötti utazósebességgel jöttünk végig a forgalmi és időjárási viszonyoktól függően. Hollandiát, Belgiumot és a francia szakaszt 140-160 km-es tempóval abszolváltam, és igazából nem lehet azt mondani, hogy nem szerette a szekér. Terveztem ugyan, hogy Németországban megnézem mennyi a vége, de ott és akkor nem éreztem komoly ingert erre.
Ideérve a következőket tapasztaltam:
- kisimult az alapjárat, ami korábban kicsit döcögős volt.
- kábé 2 deci olajat kellett rátöltenem, ez egész vállalható.
- a hűtővízből nem fogyott egy deka sem (Még szép.)
- megjavult magától a fűtéscsap. (WTF?)
- elbaszódott az ablakmosóm. Valszeg a hosszú állásban előjött kontakthiba lehet az oka. Ennek mondjuk útközben nem annyira örültem.
Reakciók nagy általánosságban.
Otthon: - Ezzel akarsz kiutazni? Jézus!
Útközben: - Ki fogja bírni?
Idekint: - Ezzel jöttél ki? Jézus!
Pedig ha tudnák! Öreg Alfa nem vén Alfa...