"Van, hogy az ember enged a csábításnak, s olyat tesz amit nem tervezett...  vagy esetleg később megbánja... de akkor, és ott jó az ötlet...
Jelentem, nem bántam meg, de blogolni csak holnap délután lesz időm. Addig érje be mindenki ennyivel. "

Oszt' lehet találgatni, mit vettem.

Nah, hát vettem egy mély levegőt, mondtam, hogy oké, mehetünk. Bedobtam a fényképezőt a hátsó ülésre, beültem a nagy dög Buick kanapészerű üléspadjára, feldübörgött a V8 és szépen komótosan elkrúzoltunk Fehérvár másik végére, ahol két kolléga dolgozott egy 4.2-es Jaguar Sovereign összerakásán. Csak beugrottunk megnézni, hogy hogy áll a meló, kíváncsi voltam rá, hogy haladnak. Annakidején én is dolgoztam ezen a verdán a műhelyben, fékrendszert, kormányoszlopot, tankokat, üzemanyagcsöveket, hátsó hidat meg ilyesmit pakoltunk bele. Angol autót ne szereljetek, ha nem muszáj, nagyon szar. Sőt, még annál is szarabb...
(A Jag tulajdonosának a felesége meg nekiállt hőzöngeni, hogy mit fényképezek itt, engedély nélkül, meg minden, úgyhogy ezeket a képeket nem én csináltam, és nem ott, és különben se láttok itt semmilyen képet, 404-es Error, fájlnátfáund, oké?
Itt végeztünk, és gurultunk tovább a hintázó futóművű nagy tepsivel, csendesen gurgulázott a V8, mi pedig haladtunk a még nagyobb vasak felé. A sztori előzménye, hogy amcsiautó-fanatikus cimborám - aki mellesleg a Buick gazdája - küldött egy emilt, és mellékesen megemlítette benne, hogy "Tudtad, hogy van egy Peterbilt itt Fehérváron?". A reakcióm egy teljesen természetes, autómániástól elvárható pavlovi reflex volt: "Nebassz? Komoly? Mikor megyünk megnézni?"

Végül eljutottunk egy olyan kis utcába, ahol már a Buick is alig fért el, de az egyik kerítés felett kilátszó két 8 inches kémény már finoman utalt rá, hogy ott a kapu mögött nem egy Suzuki Alto parkol. Becsengettünk (kapu előtt megállva, váltókar N-ben, aztán óriási gázfröccs ), szezám tárult, én meg azt hittem, menten bekulázok. Az udvarban ott vigyorgott két Peterbilt, meg kicsit hátrébb egy kissé hervadtabb állapotú Mack. Besza-behu...

Természetesen azonnal körbefotóztam őket, közben eldumálgattam a tulajjal, és közben nem győztem csodálkozni, hogy mik vannak. A csőrös (szakkifejezéssel élve conventional) Peterbilt egy 1987-es darab (egyidős Tóbiással), 14800 köbcentis, sorhatos Cummins dízel hajtja, amin egy akkora Holset turbó van, mint egy ember feje. Ehhez képest rakatlanul - ha jól van beállítva - elmászkál 23 literrel. Ami nagyon durva, az a common rail befecskendezés. Személyautókban 2000 után jelent meg szériában, ebben meg itt van a common rail, a nyolcvanas évekből, mechanikus kivitelben, '82 óta. Beszarás, vazze...
Körbe dobfékes, mert miért is ne, de ezen legalább az első tengely is fékezett, nem úgy, mint a hetvenes évek közepéig gyártott példányok, amiken az első tengely simán fékezetlen volt. Annyi azért megmaradt ebből a megoldásból, hogy az első tengelyen levő dobok még ezen is jóval kisebbek, mint a hátsók.
Egy csomó olyan műszaki megoldás van benne, amire a járgány archaikus kinézete miatt nem számítana az ember, nagyon sok a könnyűfém, például a felnik, a tankok, a fellépők, mind aluból vannak. Persze annak tudatában, hogy így ebben a formában 2007-ig gyártották a Peterbilt 379-est, talán annyira nemis meglepő. A belseje az gyalázatosan szar minőségben van összerakva, bár mondjuk anyag az tényleg van benne. A műszerfal famintázatú anyaga az jó másfél centi vastag falap, mondjuk az illesztési hézagok láttán egy európai autógyár minőségellenőrei valószínűleg hisztérikus sikoltozások közepette csonkítanák meg magukat. Mindehhez még társul a kapcsolók és műszerek ad-hoc jellegű elhelyezése. Kicsit olyan, mint egy Zil, csak sokkal jobb anyagokból és sokkal jobb felszereltséggel. A váltó külön jó: természetesen kézi, és szinkronizálatlan, mert az amcsi kamionosok úgy szeretik.
Egész pontosan nem tudom, hogy ez melyik típus volt, mert pont 1987-ben váltotta le a 379-es az 1967 óta gyártott 359-est, de valszeg ez 379-es volt. (Nem valszeg: ez tényleg egy 379-es az első szériából.)***
Tavaly érkezett Németországból, árufuvarozásban nem vesz részt, mivel csak hobbijármű. A korábbi tulajdonosok ekecselései azért meglátszanak sajnos, főleg az elektromos rendszeren.

A másik az egy úgynevezett cabover típus, a Knight Rider-ben a gonosz Goliath szerepében tündöklő 352 "Pacemaker" utódja, egy 362-es, 1988-ból. Ebben is Cummins motor van (A lófaszt Cummins. Ez biza Caterpillar, sajna keverem a C-betűsöket. , de pillanatnyilag üzemképtelen, a javítása drága lenne, úgyhogy másik motor kerül majd bele. Ebben is szonkronizálatlan, 9 (Ezt is elkúrtam: nem 9, hanem 13.) sebességes Rockwell váltó van, a motort leszámítva egész korrekt állapotú a vas. A "hozzáértő" előző tulajok munkája sajnos ezen is látszik, de messze nem menthetetlen. Ez a gép egyébként régóta magyar papíros, egy szegedi kamionos hozta be '92-ben az országba, szintén Németországból. Vontatmány nélkül tolta az autópályán a jóember, és hát tudott csúnya meglepetéseket okozni a személyautósoknak is. Egy BMW-s 160-nál gondolta úgy, hogy na jó, akkor inkább elengedi...

Jópár liter nyál elfolyatása után visszadobtuk a seggünket a Buick-ba és elkrúzoltunk haza. Ja, maga a Buick se gyenge, csak címszavakban megemlékeznék róla is:
1972-es évjáratú Electra 225, egy 455 köbinches (kb. 7500 köbcenti) GM Big Blockkal, 325 lóerővel, gyárilag dual kipufogóval és Buick sportfelnivel, háromfokozatú Powerglide automatával. A karosszéra egy 2 door hardtop, azaz tulajdonképpen egy kupé, de a hossza, a tengelytávja, mindene milliméterre egyezik a 4door sedan és a 4door hardtop változatéval. Ezek között annyi a különbség egyébként, hogy a szedánnak van B-oszlopa, a 4door hardtopnak meg, ehhez a kupéhoz hasonlóan nincs. Végig az járt közben a fejemben ezzel a batárral suhantunk, hogy azért rohadjon meg az összes jenki, hogy nekik ez egy mindennapi dolog, nálunk meg az is ünnep, ha lát egy ilyet az ember. A balfasz gringók ráadásul Hondákat meg Toyotákat vásárolnak ész nélkül, amikor ilyen verdákat vehetnek egy zacskó szotyiért...

Benzingőzös szép napom volt, még sok ilyen lesz, remélem...
**Apróbetűs rész: 'Csába! Összevissza töltögette fel a képeket most valamié' az oldal, én kérek elnézést.
 ***Apróbetűs rész vol. 2.: Rátalált a bejegyzésre a kamionok tulajdonosa, Tibi is (ezúton is üdv neki!), és jelezte, hogy van némi pontatlanság itt-ott. Az ő kérésének megfelelően kijavítom azt a három dolgot amit elbasztam, szépen pirossal, mint ahogy magyarórán javította az elcseszett fogalmazásaimat Devon Májsz tanár úr anno, még általános iskolában.

Tóbiásba iszonyatos mennyiségű kilométert raktam bele a héten. Asszem nyolcat, de talán még tíz is megvan, igazából nem figyeltem. Itta jóidő, aztán bringávaljárás rulez, mert egésssség van meg környezettudat, értitek. Azért bevittem szerdán a kocsit hogy meglocsoljam a nagynyomású mosóval, és szolidan megpróbálkozzam az október óta összegyűlt retek eltávolításával. Nos, tanárúr, elnézést nem készültem: két dolgot nem vittem, szivacsot, meg autósampont. Mindegy, kerítettem egy szivacsot, meg valami narancsillatú kézmosót, aztán adtam a pepszi-érzésnek.
A kézmosó bevált, egész szép lett a kocsi, de volt egy kis probléma: másnap reggel mentem ki, aztán láttam, hogy egyrészt esett az eső (ez már nem lep meg, edzett vagyok), meg - valószínűleg a narancsillatnak köszönhetően - vagy egy falkányi kóbor macska, vagy egy huszonhét lábú mutáns menyét, vagy mittudoménmi ráizgult az autóra, és összevissza mászkálta. Gyakorlatilag tele volt a jószág tappancsnyomokkal, amik ugye jó sárosak is voltak az eső miatt. Bezzeg amikor koszos volt, akkor soha, maximum a kutyák hugyozták le.
A másik kötelező tavaszi okosság a nyári gumik felrakása. Felrakattam. Eléggé a halálminta felé konvergálnak már, de ezt a szezont még kihúzom velük, aztán csöcskampó. Nyár végétől kezdve Tóbiás úgyis hosszú szabadságon lesz.
Rápróbáltam a BBS felniket is, csak hogy lássam, mit mutat. Szerintem jó, ráadásul ahogy elnéztem, a BBS még könnyebb is, mint az Seicento lemezfelni, pedig az egy collal keskenyebb. A továbbiakban gumik le, homokfúvás, aztán festés.

A melóhelyen haladtunk egy kicsit a Jaguar-ral, volt "Vágó úr, felezzük meg", mert levettük a komplett elejét, hogy a tűzfalon lehessen hegeszteni, a motorháztetőre rajzoltunk Spongya Bobot, mert az kell oda, és az alján is találtunk szép nagy likat, úgyhogy még ott is lesz vele némi meló. Áj tink, disz iz dö biginning of ö bjutiful frencsip.

Ígértem korábban, hogy lesz időnként egy-egy bejegyzés a melóhelyemről, hátha nem érdektelen egyesek számára. Nem is akarok vele adós maradni (elég nekem, ha az APEH baszogat ), úgyhogy íme egy kis összefoglaló, a csütörtöki nappal kezdve, mert az "in medias res"-típusú kezdést már régóta szerettem volna lenyúlni Homérosz papától és Tarantino-tól...

Reggel szokás szerint elkéstem így megint lemaradtam a gigászok harcáról, amit élőben szoktunk végignézni minden reggel: mostanában Speed bácsi van nyerésben, én személy szerint neki drukkolok. Az izgalmas versenysorozat - ami sajnos kevéssé ismert a világ többi részén - arról szól, hogy három nyugdíjas tatának látszó tárgy halad el a melóhelyünk előtt, és a 0,00019 km/h-val haladó papát előzik a 0,00021 km/h-val száguldó társai. Az úticéljuk ismeretlen, szerintem valószínűleg az esti buszt próbálják elérni, azért indulnak reggel 8-kor. Az egyik kolléga egyszer kiordított az egyik öregnek, aki a kapu előtt száguldott el, hogy "Ne itt tessék parkolni, ez gépkocsi-kijáró!". Szerintünk vicces volt. Nem lennék meglepve, ha róluk szólna a Fast and Furious 5.

A héten kellemes és  érdekes feladatot kaptunk: célegyenesbe érkezett a Horch 853-as alváz elkészítése, a hét elején jött érte - és pár egyéb alkatrészéért - a kamion, és vitte őket Korntalba, a Horch-Classichoz. Nem mondom, megtisztelő dolog egy ilyen prodzsekten dolgozni, de azért örülök, hogy nem tömeggyártásról van szó. Azért hetente nem szívesen emelgetnék egy ilyen alvázat. (Hatan cipeltük, és így se volt egyszerű.) A héten jött még egyszer a kamion, akkor alkatrészmintákat hozott, azok alapján gyártunk majd lökhárító-tartókat, meg egyéb apróságot. (Mondjuk ennél egy lökhárító-tartóból kijönne egy fél Maruti-Suzuki.) Azon a kamionon láttam egy fa karosszériavázat, aminek az volt az érdekessége, hogy egy csukott verzió váza volt. Horch 853-asból jobbára csak a Sportcabriolet-verzió készült, ez a faváz tehát nagy valószínűséggel egy speciálkarosszériás cucc, az 1937-es Erdmann & Rossi féle Stromlinien Coupé. Biztos óccsó dolog.

Már régebben történt, de még nem írtam róla, hogy elkészültünk a Merci W111-es Cabriolet-tel, el is vitték fényezőhöz. A dolog érdekessége abban van, hogy eredetileg ez egy Coupé volt, elölről törve. Hozzánk már úgy került, hogy volt már orra, meg a teteje le volt nyisszantva, de a különbség nem csak ennyi a kabrió és a kupé között. A cabriónak az alján van egy zárt profilú merevítés, ami a kupéról hiányzik, na ezt kellett megcsinálni. Szerencsére ehhez az alsó lemezeket meghozták Németországból, gyári Mercedes-alkatrészt kaptunk, így csak a merevítők felét kellett nekünk legyártani. Kijavítottuk a padlólemez lyukait, főleg a hosszanti váznyúlványokon volt sok foltozni való. A külsején viszont súlyosabb volt a dolog: rohadások, lyukak, gitt-hegyek mindenhol. Az első sárvédők eldobósak voltak, helyette egy Németországból hozott bordó Coupéról bontottuk le a sárvédőket, de a balosnak az alját így is szó szerint újra kellett alkotni.
Az ajtókat szintén úgy szedtük össze egy fehér Fecske Coupéról, de persze a foltozást azoknál se lehetett megúszni. Az ajtók lebontása egyenként egy napot vett igénybe, ráadásul a balosról már a lebontás és rozsdátlanítás után derült ki, hogy kapott egy ütést, és elcsavarodott. A kétajtós fecske-Mercik ajtói úgy néznek ki, hogy a vázuk az aluöntvény, és csak a külső lemez van acélból, szóval lehetetlen rendesen javítani. Egy szó, mint száz: azt az ajtót baszhattuk. Persze inkább nem azt tettük, hanem leszereltem a bordó coupéról a balos ajtót, aztán felraktuk azt. Az ajtók, a gépháztető, és a sárvédők beállításával elizéltunk vagy három napot, közben legalább hússzor szétszedtük-összeraktuk. Közben én nagyon neki akartam állni a csomagtartó-tetőnek, le is bontottam róla a zárakat, emblémákat, meg minden szirszart. (Az emblémát Zsolti kolléga poénból felrakta a nyakába hegesztőhuzallal, úgy, mint azok az ominózus túlszolizott, fukszos emberkék, aztán kiballagott a főnökhöz. Végülis nagyon nem lepődött meg, hozzá van szokva, hogy ilyen elmeroggyantakkal dolgozik.)
A csomagtartótetőnek viszont nem kellett nekiállnom, merthogy jól megaszondták, hogy a bordó Coupéról átrakjuk azt is, merthogy azt nem kell hegeszteni. Aznap, amikor vitték el a fényezőhöz a kocsit, gyorsan rá is raktuk. Persze, hogy nem stimmel, mert a coupé csomagtartófedele jó 10 centivel hosszabb a kabrióénál. Ez azért elég nevetséges, főleg azok után, hogy nem sajnáltunk időt és energiát arra, hogy minden karosszériaelem vonalban legyen és illeszkedjen. A munkatársaim nagyon vallásosak lehetnek, mert igen sűrűn emlegették isten nevét akkor és ott. Hogy milyen kontextusban, azt most inkább hagyjuk. Mondtam, hogy jól ki kell gittelni, de nem értékelték a humoromat.

A héten kaptunk egy Jaguar E-type-ot is. Életemben először vezettem Jaguart. Jó szarul ment, mondjuk lehet, hogy azért, mert nincs benne motor, és a többiek tolták. Az is úgy kezdődött, hogy csak kárpitozás lesz, most meg itt van fullra szétszedve, aztán lakatolhatjuk. Az orr-része viszont tök praktikus, mert befér alá a kuka. Lehet, hogy veszek én is egy E-type-ot kukatárolónak.
A Jag-et azért kellett kitolni a műhelyből, hogy be lehessen tenni egy másik autót, amiről a későbbiekben szólok. A kocsit kitettük tehát az aknamezőre, ami nem határsáv, hanem a műhely udvarának azon része, ahol nincs aszfalt, így a két őrkutya (LOL), Krinolin és Torpedó (nem ez az igazi nevük, de mi így hívjuk őket)
rendszeresen leteszik a névjegyüket. Nos, a derék brit négykerekűt sikerült is beletolni, egy szép nagy Dzsabba-szoborba. Előre irigylem azt, akinek le kell majd szedni a kerekeket.

A kocsi, ami miatt ki kellett állni, az egy ritka veterán autócsoda, egy 93-as Astra. A ritka végülis stimmel, mert ritka szar. Az egyik főnök feleségéé a gép, és van vele némi munka. A főnök ezekkel a szavakkal hozta be: "Na, mindjárt beállok az asszony kocsijával, és akkor azt kéne megerőszakolni... mármint a kocsit, nem az asszonyt." Szerencsére ő se teljesen komplett.
Ez az Astra is úgy indult, hogy csak a tanksapka környékén kell egy kicsit. Most épp ott tartunk, hogy lebontottuk a fél hátulját, aztán sárvédő, doblemez, hátsó nyúlvány csere. Kérdezte a főnök, hogy miket hozzon hozzá, én javasoltam, hogy benzint, meg gyufát, de nem értékelte ezt sem. Mindegy, én a véremet áldoztam a kocsiért: ahogy vizes ronggyal hűtöttem az egyik hegesztési varratot a doblemezben, egyszercsak elfogyott a rongy. Az ember nagyon gyorsan el tudja kapni onnan a kezét, ahol valami égeti, így hát én se tettem másképp. A frissen felrakott sárvédő széle két helyen tépte fel a kezemet, úgyhogy örültem. A kollégák természetesen azonnal jöttek segíteni, és hoztak féktisztítót, fékfolyadékot, csavarlazítót, meg mindent, ami csíp. Bónusz trekknek még azért lefejeltem egy megemelt kocsi kerekét is, csak hogy örüljenek.

Azért kapott egyedi tuningot az Astra: hibajavító filccel szép hot-rod lángnyelveket rajzoltam neki, amit Dávid kartárs még kiegészített egy snájdig kis IFA-emblémával is többek között. Ez így még cégen belül oké is, de a múltkor Zsolti egy kertészcsávó Opel Movano-jának az ajtaját rajzolta tele virágokkal, a fazon meg nem vette észre, és elvitte úgy. Még szerencse, hogy nem nőgyógyász volt, mert bele se merek gondolni, hogy akkor vajon mi lett volna rá airbrusholva a kocsira.
Ez a Zsolti fiú egyébként a pákozdi Chip Foose: a saját kocsijára és a hülyeségre (bár a kettő elég erősen átfedésben van) sohasem sajnálja az energiát. Munkaidőben, a nullához közeli anyagköltséggel csinált lambo-style ajtót, meg side-pipe kipufogót az Alfájára. Na jó, azért az ajtókkal dolgozott otthon is.
Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ez nem egy műhely, hanem az elmegyógynak valami kihelyezett tagozata...

Hülyék azért jönnek kintről is: a legutolsó képen az látszik, hogy milyen az, amikor egy halmozottan hátrányos helyzetű méhész a foglalkozásához illő autót vesz (Opel Calibra), majd a terepre járáshoz még jól meg is ülteti, és kimegy vele mézért. A karteron keletkezett iciri-piciri lyuk (lásd a képet) miatt mozgásképtelen autót elhozatja hozzánk, hogy csináljuk meg. Hogy teljes legyen a boldogság, otthagyja a műhely előtt, és beriasztja úgy, hogy szar a távirányító, és nem lehet vele kikapcsolni a riasztót. Szerencsére azért ilyen nincs mindennap...