Jó rég nem írtam blogot, úgyhogy hiánypótló-összefoglaló jelleggel most gyorsan idehajítok egy poszt. Autós szempontból jelentős események csak közvetve történtek, a saját járgányaimmal a műszakis próbálkozás óta nem történt lófasse, szóval erről ennyit.

Más autókkal viszont történtek nagyobb horderejű események, úgyhogy bátorkodom ezeket dióhéjban leírni. Nagyobb haveri társasággal csináltunk július utolsó hetében egy nyolcnapos Erdély-túrát, a számok: tizenöt ember, négy autó, cirka 2000 kilométer.

Jómagam váltósofőrként vállaltam csak szerepet, így a feladatom jobbára kimerült a sörözésben "Ma már úgyse vezetek" felkiáltással. Utóbbi nem volt nehéz feladat, lévén, hogy Erdélyben a sör nagyon finom, baromi olcsó, és nem szaroznak mindenféle félliteres kis izéval: a sörösflaska két literes. Vagy két és fél. Rakenroll.

Az utak nem annyira vészesen szarok, sőt Kolozsvár és Torda között van 40 km autópálya, ami egész korrekt minőségű. Mondjuk az, hogy egy betonblokkokból kirakott körforgalomban ér véget az egész az kicsit vicces. Meg egy kicsit életveszélyes is. Utána - hogy legyen némi kontraszt - olyan az út minősége, hogy a kurszki tankcsata helyszíne ahhoz képest Hungaroring. Öt sáv széles, felfestés sehol, és egy négyzetméteren belül van macskaköves, aszfaltos, meg sáros rész is. De leginkább 30-40 centi mély kátyúk, a felület 80 százaléka ebből áll (vagy hát ebből nincs). A Camel Trophy elmehet a picsába, de tényleg.

Az utak minősége az csak egy dolog, inkább az öngyilkos hajlamú gyallerok, háziállatok és egyéb droidok tudnak kicsit carmageddonos hangulatot teremteni. A gyalogosokban az a közös, hogy egyiknek se kedves az élete. Simán a kocsi alá sétál, ha át akar menni a túloldalra, a jobb fejek mindezt szürkületben, kivilágítatlanul. A kutyák is ugyanezt csinálják, csak ők megugatják  és megharapják a kocsi kerekét. A szuicid gyalogos legfejlettebb példánya a szamócás cigó, aki mindezt foglalkozásszerűen űzi. Kizárólag szerpentinen, útszűkületnél, beláthatatlan kanyar külső ívén és egyéb praktikus helyen áll az út szélén és egy vödörből árul szamócát. Átlag másfél kilométerenként áll egy-egy példány, de kizárólag csak olyan helyen, ahol nem lehet megállni análkül, hogy abból ne legyen orbitális tömegbaleset. Aztán meg csodálkoznak, hogy nem pörög a szamócabiznisz...
A következő állatfaj a szuicid hajlamú lovaskocsis, aki abban különbözik a szuicid gyalogostól, hogy neki nem csak a saját élete, hanem a te életed se kedves. Lovaskocsit kivilágítani köztudottan buzis dolog, ezért ők nem is teszik, nyilvánvalóan arra játszanak, hogy egy későn fékező autós egy jól irányzott csattanással leküldje őket a szakadékba, lovastól, szénástól, mindenestől.

Persze azért nem mindig tudtam megúszni azt, hogy vezessek, de igazából nem is bántam. A túra során két igazi erőgép fordult meg a kezem között: egy 1.2-es háromhengeres Fószvágen Polo és egy szintén háromhengeres 1.0-ás Buzuki Stift. Igazából kellemes meglepetés volt, hogy a Swift - annak ellenére, hogy erő az tényleg csak mutatóban volt benne - egész derekasan mászott hegyre, öt utassal, csomagokkal, mindennel. A Békás-szorosnál és a Bucsin-tetőnél volt alkalmam megkergetni a kis gyöszt egy kicsit felfele is, lefele is, és egész jól ment. Mondjuk hegyiversenyen nem ilyennel indulnék.
A Polo is meglepő volt: egyszerűen nem lehet vele tempósan kanyarodni, mert billeg, sodródik, dülöngél. Mondjuk cserébe a nagyon durván szar utakon sem rázza szét a bent ülőket, ezt odaát azért tudtuk értékelni.

A  négyből a harmadik járgány egy kettes Golf volt, ami azért már kapott az élettől. Ő autós szempontból azért említésre méltó, mert őt meg szerelni kellett. Szovátán a Polo visszapillantójában láttam, hogy a Góóóf pajtás hűtőrácsa a talajkontaktust keresi, és már csak az imádság tartja, úgyhogy hátraszóltam CB-n, hogy azonnali jelleggel kurvagyorsan álljunk félre. A hűtőmaszk csak ímmel-ámmal volt rögzítve, a rögzítőelemek nagyobb része meg se volt, úgyhogy gyorsan kerítettünk kábelkötegelőt, aztán azzal megoldottuk okosssan-igényessssen. Hát szép az nem volt, de legalább jó csúnya lett.

Később a másik - jóval komolyabbnak tűnő - probléma az az volt, hogy kiment a tompított meg a reflektor. Masszív másnapos fejjel, egy jó bögre kávéval a kézben azért nekiálltunk megoldani ezt is. Eleinte a kormánykapcsolóra és a relére gyanakodtam, úgyhogy első körben megnéztük a relét. Reménykedtem benne, hogy relé, mert a kormánykapcsolót szétszedni, javítani/cserélni világvége alsón, nem túl kecsegtető. Csupán csak szerszámunk meg alkatrészünk nem volt hozzá, minden más adott volt.
A relének semmi baja nem volt, itt kezdődött a para. Szétszedtem a műszerfalat, kivettem a fényszórókapcsolót, hogy hátha az az. Nem az volt.
Ezután az volt a terv, hogy a relét kiszedve összezárjuk a megfelelő lábaknál az érintkezőket, kiiktatva ezzel a kormánykapcsolót a körből, de sajnos ez se működött. Már éppen azon gondolkodtunk, hogy egy dróttal direktbe kötjük a balos fényszórót az akksival, amikor még - "a remény hal meg utoljára" alapon - leszedtem a kormányoszlop-burkolatot, hogy hátha a fényváltó-kapcsoló csatlakozójánál össze tudjuk zárni valahogy a megfelelő érintkezőket. Ekkor vettük észre, hogy a stekker nincs is a helyén. Ez leginkább azért vicces, mert az a stekker nem tud csak úgy magától szétcsúszni, maximum akkor, ha nagyot tróger módon van összedugva. Rendkívül lelkiismeretes szaki lehet a szerelő, akihez a járgányt hordják. Az ember azt gondolná, hogy nem igényel tú nagy agykapacitást és kézügyességet egy csúszócsatlakozó összedugása, de azért látom van akinek meghaladta a képességeit ez a bonyolult műveletsor. Egyébként ez általánosságban is jellemző volt szegény Golfra, hogy amit gyárilag három csavar tartott, azt egy fogta, amit gyárilag öt, azt itt három, ami meg bepattintós volt, azt meg nem tartotta lófasse. A szerelő úrnak és a kedves édesanyjának ezúton kívánnék jó egészséget, boldogságot, valamint nyílzáport és nehéztüzérségi támadást.
Mindegy, a lényeg az, hogy a Golf végülis kibiírta a megpróbáltatásokat, sőt, hazafelé még egy 150-es tempót is megfutott egyszer az autópályán.

Ez volt Erdély 2010: szép tájak, jó sörök, Motörhead full hangerőn. Remélem nem az utolsó ilyen volt...

Egy kis vegyes. Nem pálinkából, hanem blogból. Ez van, ezt kell szeretni.

Tóbiást mostanában hagytam kicsit ellustulni, mert jó idő és bringávaljárás van még mindig. Ennek a főbb okai:
1.) Környezettudat
2.) Jól jön egy kis mozgás
3.) Én azért kevesebbet fogyasztok százon
4.) A melóhelyem mindössze 1.3 kilométerre van tőlünk, így gyakorlatilag be se melegszik a motor addig. Folyamatosan hideg motorral kínozni a kocsit meg a buziseggarcköcsögség minősített esete.

Egy szó, mint száz, nem nagyon gyűlnek a kilométerek. Vezetés helyett bringázok, de a múlt havi km egy jó részét is Trabival meg Bálna-Mercivel abszolváltam, szóval az nem ér. Néha egy kis hétvégi autózásra szoktam előszedni Tóbiást, vagy nagy ritkán városi szaladgálásra, de ezeket is csak azért, hogy megjárassam egy kicsit. Szerelni, hozzányúlni  - természetesen - nem kell, a Veszprémben berakott szelepdekni-tömítés alól sem jön semmi, egy hét állás után is pöcc-röff, és megy. Az egyetlen negatívum az, hogy belepi a por itt a ház előtt. Ma ezért le is mostam és ki is takarítottam. A beltéri műbőrök, műanyagok és egyéb izék kaptak egy kis ápolószert. Egyebet nemtok mondani... kérem kapcsojjaki!

Az elmúlt hónapban említésre méltó polskis esemény tehát nem igazán történt, viszont szereltem négyütemű Trabant. Waltherkában elment a kuplung, először bovdenre gyanakodtunk, így tesóm meg is vette. Végülis a cuccot szétszedve rájöttem, hogy nem a bovdennel van gond, hanem maga a tárcsa van annyira szétkopva, hogy már nem lehet hova állítani. Mindegy, némi hekkelés árán belőttem, hogy működjön, bár így most a kinyomócsapágy folyamatosan feltámaszkodik a tányérrugóra. Szar, de azért ideiglenesen működőképes megoldás. A előző tulaj valami öreglány volt, ő úgyis szétkúrta az egész tengelykapcsoló-assemblyt, úgyis cserés lesz tehát ott minden, addig meg ki lehet bírni így is.
Trabiból persze sosem elég. Az egyik kollégám nemrég (ingyen) kapott egy Trabant, de ez nem négyütemű, hanem igazi autentikus zweitakt. A járgány '90-es évjáratú, egész korrekt állapotban van, csak hát fél éve áll, és ezalatt rakódott rá ez meg az. A múlt héten elmentünk megnézni, és kiszereltük az akksit meg a benzintankot. Utóbbit tisztítás céljából, előbbit meg azért, hogy feltöltsük. Azóta a kocsi túl van az első beröffentésen, nemsokára elhozás, zöldkártya és műszaki. Ja, és a neve: Zsan-Klód, azért, mert csak.

A melóhelyen is zajlik az élet. Összepakoltunk (részben) egy Jaguart, visszatért körünkbe a W111-es kabrió Merci (alias Fecske), amit nagggggyon sürgősen vinni kellett fényezésre. Annyi változott, hogy beleköltözött néhány egér, fényezés viszont még annyi sincs rajta, amint amennyi volt. A megrendelő kitalálta, hogy mégis menjen homokfúvóhoz, és persze most is húdehűdesürgős. Doktor úr, olyan határozatlan vagyok... vagy mégse?
Csináltunk még Pagoda-Mercit is, meg Bálnát is, meg járt nálunk egy '73-as Zsiga is. Mondjuk ezekre inkább jobb nem emlékezni, aki nagyon kíváncsi, hogy miért nem, annak majd elmondom személyesen.

Történt viszont más egyéb is: tesóm vett egy Suzukit, így - mint minden rendes polskisnak - már nálunk is van a családban egy Szuzuki. Szerencsére azért nem olyan gáz a helyzet, ugyanis egy GS500-asról van szó. Csinos kis bringa, kipróbáltam én is, és ami nagyon meglepett az az, hogy a várt halálfélelem elmaradt. Hihetetlen kezes, baromi jóindulatú motor, ráadásul iszonyat dögös a hangja. (Persze, sorkettes léghűtéses ez is.) Komolyan mondom, a 250-es MZ-n jobban féltem amikor először felültem rá, igaz azzal hamarabb meg is tudtam barátkozni. néhány kör útán már húztam a bajszát, meg bátrabban mertem döntögetni, a GS-nek viszont sokáig csókolommal fogok köszönni. Maximum négyesig gangoltam fel vele, és 6000-nél sohasem forgattam tovább. Mondjuk a poros-kavicsos, szar minőségű aszfalton, lakott területen belül az is épp elég volt, na. A lényeget összefoglalva nagyon teccős kis bringa. Lehet, egyszer én is veszek magamnak egy ilyet.
Ma délután csináltam is róla és Tóbiásról képeket a mosás/takarítás közben.